A Magyar Művészetért Díjat az elmúlt huszonegy évben a fotó kategóriában a legnagyobbak kapták, köztük a legnagyobb is, az Erdélyből származó Korniss Péter. De adósok voltunk magának Erdélynek, s most megtaláltuk személyes élmények és megfigyelések alapján is azt az erdélyi, székelyföldi fotóművészt, aki a magyar titkok legmélyebbikét, a csángók világát a leghűebben és a leghűségesebben tárja elénk: Ádám Gyulát.
S rögtön kezdjük az ars poeticával, ahogyan az Új Keletben megfogalmazta 2006-ban:
,,Sosem azért fotózok, hogy díjat vagy bármilyen elismerést kapjak érte. Igyekszem nyitott szemmel járni, és mindent megörökíteni, amiről úgy vélem, hogy idővel dokumentum értéke lesz. Pályázatokra sem szoktam képeket küldeni, mert fotózáskor rendszerint annyira mély, személyes kapcsolat alakul ki az általam fotózott emberekkel, hogy megalázónak tartom, ha egy zsűri elemezgeti, »ízekre szedi« a megörökített témát."
Azt eközben se hallgassuk el, hogy Ádám Gyula a Magyar Fotóművészek Világszövetsége szervezte VI. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Pályázaton, azaz a világon élő valamennyi magyar hivatásos fotósnak meghirdetett seregszemlén első díjat nyert 105 alkotó 437 fotója között. S ugyancsak nemrégen elnyerte a Balkán Hangja fotópályázat első díját is egy kászoni hegedűst megörökítő felvételével. A nyáron sok helyszínen figyeltem Ádám Gyula és masinája kapcsolatát az emberekkel, ekkor született meg a döntésünk is a mai díjról. Elbűvölt, ahogyan ismeri a Székelyföld, a gyimesi és a moldvai csángók világának minden talpalatnyi földjét és a föld minden talpasát. Nem véletlenül a Székelyföld folyóirat grafikusa a Csíkkarcfalván született, 47 éves fiatalember, 2000 óta Csíkszereda Pro Urbe-díjas művésze. Sok kiállítása közül nekem őt leginkább a 2004-es szeredai idézi: ,,Hegyen-földön járogatok vala", melyet a Csángó Napok keretében mutatott be.
Nálam sokkal illetékesebb György Attila, aki 2003-ban a Hogy tudja meg az egész világ című kiállítás katalógusában többek között így írt:
,,Ádám Gyula csángóinak szemébe beleégett a napfelkelte. Úgy tekintenek ránk ezek az emberek, mint akik utoljára néznek: olyan tisztán, olyan őszintén, akkora lemondással. Mert ahol a szó idegenné válik a szájban, ahol a fül bezárul az anyanyelv előtt, ott már csak a szemek beszélnek. Onnan világít az a kevéske tűz, amit évről évre lopva sikerül hazamenteni az égi tűzből, a nap fényéből...
Mezítlábas gyerekeket, rőzsét cipelő anyókákat láthatni ezeken a képeken — a boldogabb európai népek meséinek kihalt szereplőit. Itt élnek ők, Meseföldön, Csángóországban, ahol még mindig három nap az esztendő, a legkisebb fiú mindig elmegy szerencsét próbálni, s a Sárkány nap mint nap elragadja áldozatát.
Csak a királyfik, a hercegek hiányoznak végképp. Ádám Gyula képeiről elcsángáltak a férfiak — valahol messze építik a várakat, hűlt helyük maradt csak az asszonyok oldalán. Az asszonyok azok, öregek és fiatalok, menyecskék, anyókák és kislányok, akik a hátukon hordják a keresztet és a méhükben az eljövendőt — asszonyi hivatásuk teremtő súlyával. Ha rajtuk, csak rajtuk múlna, már régen megszülték volna a boldogabb jövendőt. Azzal a hat-hét gyerekkel együtt..."
Mondom én, mondanám én a feministáknak, de nem mondjuk, úgysem értik: egyszer majd elküldjük nekik is Ádám Gyula képeit. Isten éltesse a székelyeket, a csángókat a Te Magyar Művészetért Díjad fényében is.
