Haszmann Pál
Háromszéken a Haszmann Pál nevét viselő csernátoni tájmúzeumot 1973. február 25-én avatták, még abban az 1968—1973 között viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben, amelyet különösen vidéken, ahol a helyi hatalom jó ügyek mellé állhatott, s amelyet aztán nemsokára a Ceauşescu-diktatúra mindenféle, a hatalmi erőszakot kijátszó fondorlatok sora révén vészelt át.
A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel, s amelyet az Alsócsernátonban történő végleges letelepedésük után a csernátoni Cseh-udvarházban, Cseh Ilona Haszmann Pálné örökségében helyeztek el. A leendő múzeum gazdag anyaga tehát magángyűjteményként is múzeumi rendezettségben várta a kedvező alkalmat, hogy teljes pompázatában a nagyközönség elé kerülhessen. A Haszmann família gyűjteményeként is széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket.
Ilyen alkalmakkor előkerült Pali bácsi ,,száraz fája", a hegedű is, megszólalt a koncertzongora, és tudatosan a gazdag néprajzi gyűjteményhez igazodva felcsendült az igazi népzene, a bartóki iskolán nevelkedett oskolamester intésére órákon át tartó közös éneklésekre került sor.
A csernátoni tájmúzeum létesítéséhez közvetlenül a Haszmann—Cseh-féle gyűjtemény tőszomszédságában tönkretett, elhanyagolt állapotban leledzett a híres csernátoni família, a Damokosok egyik udvarháza, amelyben Jókai is megfordult, és regényt is írt A Damokosok címmel. A kúria száműzetésbe kergetett tulajdonosai után csupa rommá vált, az időszaki mezőgazdasági munkások mindent tönkretettek, csupán az épület masszív falai állták ki az idő viszontagságait.
A Damokos-udvarház valósággal adta magát, hogy ezt a múzeumi gyűjtemény elhelyezésére meg kell szerezni.
Erre költséges rendbetétel után kiválóan alkalmas volt a Damokos-kúria és a mintegy kéthektárnyi parkszerű kert, amelyben a napjainkban is génbankként emlegetett gyümölcsfák, az Erzsébet — Sissi — királyné emlékezetére ültetett fenyves egy párját ritkító magyar művelődési központtá nőtte ki magát.
Az őskori leletek — köztük in situ helyzetben is —, a hagyományos népi mesterségekhez kapcsolódó tárgyak, eszközök, bútorzat, hímzések, varrottasok, díszkerámia, okmányok, könyvek, régi térképek, bélyegek és az állandóan gyarapodó hatalmas mezőgazdasági eszköz- és géppark már az ,,átkosban" felhívta magára az érdeklődők figyelmét, s voltak, akik csupán a múzeum megtekintéséért száz kilométereket utaztak Csernátonba, és nemegyszer kitették magukat annak a vegzatúrának, amelyet az állambiztonság azért művelt, hogy elriassza őket Csernátontól.
Haszmann Pali bácsi nagy-nagy érdeme, hogy fiait, Palit, Jóskát és Lajost a múzeum anyagának szüntelen bővítésébe és a rendezvényszervezésbe úgy avatta be, hogy több, a magyar históriához, néprajzhoz kötődő szakmát nagy hozzáértéssel és páratlan szenvedéllyel, hivatástudattal műveljenek. Faragó- és bútorfestő-iskola működött, a ’89 utáni szabadabb légkörben a Kárpát-medencei fiatalok táborozóhelyévé vált.
A tárgyi emlékek mellett fontos szerephez jutottak a szellemi szférához tartozó rendezvények. A korabeli politikai divat szerint elfogadtatható népi egyetemet, tulajdonképpen a magyar népi művelődéstörténetből ismert népfőiskolát működtettek, rendezvényeikre megyei művelődési segédlettel olyan szaktekintélyeket, egyetemi tanárokat, írókat hívtak meg, akik Erdély hagyományos régi városaiban nem juthattak szóhoz, nem kaphattak egyetemi katedrát.
Sokoldalú tevékenységükre jellemző, hogy a sokféle faragó, bútorfestő, hímző, nemezelő, tojásfestő stb., stb. tevékenységük mellett a zenei élet is folyamatosan jelen van.
Bartók és Kodály szellemi hagyatéka így talált otthonra, és innen sugározhatott szét. A csernátoni múzeum kötetekre való publicisztikát ihletett, kortársi versek és prózai alkotások társulnak a gazdag csernátoni és általában székelyföldi irodalomhoz.
A csernátoni tájmúzeum képzőművészeti anyaga, Bod Péter és Végh Antal ’48-as ágyúöntő mester kultusza, emlékük szobrokba örökítése, s ahogy lehetett, a Kárpát-medence és a világ magyarságának zarándokhelyévé alakuló csernátoni létesítmény túlzás nélkül vált világhírűvé, hirdetőjévé annak, hogy haza nélkül is vannak, akik megcselekszik azt, amit megkövetelt a haza.
