Könyvünk darabjai: Ősvigasztalás, Énekes madár, Vitéz lélek, Ördögölő Józsiás. Megírásuk dátuma: 1924, 1933, 1940, 1952; beszédes és súlyos éveket és évtizedeket jeleznek Tamási Áronnak és népének, szülőföldjének százesztendős kálváriájában.

Számos könyvecske, tanulmánygyűjtemény, monográfia tárgyalta már Tamási darabíró munkásságát, a művek fogantatását. Sokszempontú, változatos megközelítések. Olykor persze az idő, máskor a teóriák hajszája szűkítette a kimondhatóság tartományát, s éppen azt a hétköznapi emberi-írói létet, sorshelyzetet próbálták ellényegteleníteni, avagy tudomásul sem venni, amiben és amiből a drámák vétettek. Noha éppen a megszenvedettség változatai tűnnek elő Tamási színpadi történeteiben, melyeket jelölhetünk modern misztérium-drámáknak is. Mert az ő darabírói ambícióját népe történelmi, társadalmi verembe-vetettségének kényszere hevítette. Ilyenképpen ő soha nem foglalkozott színi teóriákkal, divatos irányokkal, hogy a kegyet keresse, avagy a sikert hajszolja a nagyérdemű kedvére. Mert a mesteremberekben Pest a világváros; Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és mások személyében olyan szórakoztatóipar működött, ami gyakran világméretekben pénzt, hírnevet és folytonosan működő üzleti viszonyt biztosított az írónak. A két világháború között a kolozsvári színház éppúgy, mint a falujáró truppok, versenyben imponálták a közönséget azért, hogy ki tudja hamarébb megszerezni egy-egy budapesti operett vagy a francia léha-dramaturgia szabászainak legújabb kreációját.

Tamási a piavei apokalipszisből hazatérve, s még amerikai útja előtt, de már a Szász Tamás, a pogány sikerének kolozsvári éveiben (1920–23) bizonyára keserves élményként kérdezte: hol vannak a művek, amelyek az újkori Erdély sorsát elevenítik meg a színpadon? Nem láthatta őket; így egy-két üdvöske bája hevítette ambícióját, hogy esténként betérjen Janovics Jenő műintézményébe. A falu élete is persze megelevenedett a színpadon Szigligeti, Tóth Ede, Csepreghy Ferenc népszínműi, csípőre tett kezű történeteiben, melyek vasárnapozó kedéllyel szórakoztatták a városi nagyérdeműt. És éltették a falvak népének szín-játszó kedélyét, a műkedvelést. De Tamási makacs nyugtalansággal mondta Amerikából hazatérve: felhősebb, hétköznapi és heroikus próbatételek szorításában él a székely, mint azt a Falu rosszában vagy a Piros bugyellárisban Finum Rózsi, Gonosz Pista és társaik dalolják és komédiázzák.

Sors-igénnyé sűrűsödött Tamási emberi és művészi gondja, ami ős-viaskodásában misztérium-mélységeket mozdított. Egyfelől a gyermekkori vasárnapok templomozása, katolikus volta, amikor a karácsonyi betlehemezés, a Megváltó nagypénteki megfeszítése és húsvéti feltámadása, a Szentlélek eljövetele pünkösdkor, mely a legénykék határjárásában és a zászlós zarándokok találkozásában nyilvánult meg, ezek ünnepi emléke áthatotta az ő majdani drámaírói gondolkodását. S amerikai életéből (1923–26) a szakralitási élmény két mozzanata is felvillan beszámolóiban. (…)

Szárnyaló érzése a színház iránt egészen korán kezdődött, már az udvarhelyi diák az igény beteljesülésének hiányát érzékelte, amikor 1916. áprilisi dolgozatában így összegzett: „A legújabb kor színháza, a modern színház nem mindig tölti be magasztos hivatását. Vannak ugyan nagy számban színműírók, akik a tiszta érzést nem kiirtani, hanem lángra gyújtani, akik az ifjú lelket nem megkötni, hanem nemesíteni törekszenek, de sajnos vannak ezek mellett színműírók és színészek, akik visszaélve tehetségükkel, az érzékiségnek lelket rontó magvait hintik el a modern színházban.” (…)

Immár százados tanulság: Tamási Áron türelmes szerző – játékai újra és újra beérnek az időben. Mert bárhogy elvadul a világ, s az ördögök változatos pokoltüzet gyújtanak az emberek és a népek életében, a színház hivatása változatlan. Ama 1916-os udvarhelyi dolgozatában Tamási Áron igei hitvallásként megfogalmazta: „A színház magasztos hivatása abban áll, hogy szemünk elé állítja az erkölcsöt, a jót, hogy nemesít, hogy gyönyörködtetve tanít minket. Az a színház, amely betölti ezt a magasztos hivatását, amelynek tagjait erkölcsös, tiszta érzés, nemes szándék irányítja, minden tettben olyan munkát végez, mint a lelkiismeretes tanító, aki ifjúknak, öregeknek, nőknek és férfiaknak, egy egész nemzetnek ad gyönyörködtető lelki táplálékot...” Tamási Áron halála után (1966) Tompa Miklós az Énekes madárral Sepsiszentgyörgyön elkezdhette sorozatát, amelynek köszönhetően a Csalóka szivárvány magyarországi vendégjátékának visszhangos sikere (1973. március) ébresztőleg hatott a hazai színi életre is.

A szenny színpadi áradásának, a rontás, mételyezés programos színház-veszejtőinek korába jutva, különösen erős ragaszkodásunk Tamási Áronhoz. Ifjúkori igénye és hitvallása életének további fél századában nem változott. Az ő színháza a lélek-nemesítés szolgálatában mindig vigaszt is hirdet a megmaradásban. Bárminő játéka az igazság jegyében szabadság-küzdelem, s avval a példázattal, ahogyan Józsiás győzedelmeskedik az ördögi országláson, hirdetvén: „Nem börtönben vagyunk mi, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell a világba; s amit a világnak is látnia kell.” Amint elnémítása előtt utolsó interjújában bibliásan is vallotta: „A kereszténységnek a lelkeken kell uralkodnia, hogy tisztultabb és megbékélt lélek által tegye tisztultabbá és készebbé a mindennapi életet.” (1948)
Tamási Áron a pünkösdi tüzes nyelvek szolgálatosának hitvallása.

A Templomépítő igéje.

Örök áment mondunk próféciájára.

(Az írás teljes terjedelmében a kötet előszavaként olvasható.)

Ablonczy László

Tamási Áron: Négy dráma (Székely Könyvtár, 87.), Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2020