„Hipermodern költő – Kosályban –…”, ahogy önmagát emlegeti 1919-ben az Én című versében, a „szárnyaló, szabad szó”, ahogy írja másutt szintén magáról (Ó, ti rímbekényszerített), és nem a „rímbekényszerített mondanivalók” szerelmese. Ezekben a mondatokban benne van az egész Bartalis-líra két legfőbb jellemzője. A rímtelen szabadvers, aprócska kitérővel, élete végéig kitart a költészetében. Kosztolányival levelezik, a Nyugatban közöl, és Kassák is felfigyel a beszédmódban újító költőre, aki megtöri a hagyomány folytonosságát a lírában.
Hipermodern költő – Kosályban…, a magyar Walt Whitman, ahogy aposztrofálják ezt a magány és az idill iránt vonzódó költőt, aki visszavonul gazdálkodni a birtokára és hipermodern verseiben a természetközeli életet dicsőíteni kosályi, erdélyi bukolikákban. Ösztönös lírikus, egyszerű versnyelv, egyszerű világlátás, és szinte hihetetlen, de amikor elkezdi írni ezeket a szabadverseket, állítólag nem hallotta még Walt Whitman hírét. Nem olvasott tőle semmit, csak később kerülnek a kezébe, talán éppen Kosztolányi javaslatára, német fordításban a tengerentúli költő versei. Sem az ösztönösség, sem az egyszerű versnyelv, sem az egyszerű világlátás nem jó pöcsét egy induló költő „útlevelében”, de ő lassan-lassan azonosul ezzel az állítólag ráosztott szereppel, és ezen a regiszteren játszik élete végéig.
Önreflexív leírások, regisztráló, leíró, szinte felsorolásszerű nézőpont, amely időnként kilép ebből a viszonyulási módból, hogy mintegy kívülről, más pozícióból szemlélve önmagát, reflektálhasson az előző nézőpontjára. Nem túl bonyolult, nem túlontúl összetett, de valami, ami nem nagyon van még az akkoriban születő irodalomban. Depoetizáltság, rögzítő, számba vevő beszédmód, itt-ott még szimbolikusan is értelmezhető képek, groteszk elemek, ritmikus próza: a magyar szabadvers egyéni változata a Bartalis-vers. A magyar szecesszió ritmikus prózája felől érkezik, a tapasztalatlan beszélő, az egyéni látásmód frissességét hozva. Az első világháború borzalma az expresszionizmus felé lendíti a költészetét, különösen a versek képi világa alakul át, hogy aztán, mint egy hatalmas öbölbe, belefolyjon az avantgárdba.
Verseinek ez a „látszólagos rendezetlensége”, amikor se ritmus, se rím, valamifajta nagyon érdekes, nagyon vonzó, esetlegesnek tűnő, de mégsem esetleges szervezettséget jelent. Úgy kerülnek egymás mellé a szavak, mondatok, hogy az nagyon izgalmas, nagyon újszerű, nagyon friss struktúrát eredményez. „Szervezetlen szervezettség” ez, ahogy mondják a kritikusai. És szinte automatikusan bekövetkező, hogy a világösszeomlás, a megsemmisülés különféle víziói után az aktivizmus felé is elkalandozzon, a világ megváltoztatásának a szándékával, az új ember, az új földi paradicsom kollektív individuumának megteremtéséért, hogyan másként, mint a „lelkek megváltoztatása” által.
Sokszor az az érzése az olvasónak, hogy ez a száz évvel ezelőtti költő teljesen antipoetikus költészetet művel, amivel eljut a lírátlanítás pereméig, ha van ilyen perem egyáltalán, annak legszélső-legvégső határáig. Mintha ezzel a túlzott egyszerűséggel, a hangzás poétikusságának, a minimális dekorativitás-igénynek a teljes megsemmisítésével eljutna a vers megsemmisítéséig is. Legalábbis ennek a kísérletéig. Ha túl sok mögöttességet, valami jelképes értelmet, mit keresnénk, ne fáradjunk, mert nincs olyan vagy nem nagyon van ezekben a versekben. Nem is az a céljuk. Nincsenek alakzatok, metaforák, nem is voltak igazából, meditációk vannak, szemlélődés, elszigeteltség, önmagára utaltság, kiszolgáltatottság, és természet és természet és természet. Na és persze a nosztalgia valami iránt, ami Kosály, Erdély, ifjúság, fiatalság stb.
A bartalisi szabadvers utolsó korszaka ez, amelynek viszont jobb pillanataiban, korábbi jobb pillanataiban olyan versek is születtek (pattogó gondolatritmus, ismétlések, a fokozatosság feszes struktúráival), mint a No, idilli világ és a De különben csend van méltán nagyversei.
Fekete Vince
Bartalis János: Válogatott versek (Székely Könyvtár, 86.), Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2020
