A tárcavezető szerint, bár csodát ettől sem várnak, a rendszer mindenképp hozzájárulhat a fatolvajlás mértékének csökkentéséhez, mivel segítségével ellenőrizni lehet, hogy mennyi fát vágtak ki, hová szállítják, milyen raktárba kerül az anyag. Mindez persze úgy, hogy az ágazatban tevékenykedő összes szereplő – erdészetek, szállítók, feldolgozók – számára kötelező lesz a használata.

Önmagában mindenképp értékelendő a szűk egy hónapja kenyérbe esett miniszter és csapatának igyekezete, hogy minél hamarabb eredményt mutasson fel. A feljavított rendszer – még akkor is, ha eleinte biztos, lesznek hibái – beindítása ellen ugyanakkor a „zöld arany” gazdaságon túli jelentőségét felmérő ember őszintén nem igazán tiltakozhat. De legalább ennyire fontos lenne, hogy a döntéshozók a szorgos készülődés mellett figyelembe vegyenek minden olyan – igencsak jogos – véleményt, mely szerint egyrészt észszerű keretek között kellene alkalmazni, másrészt, hogy a követés önmagában csak a jéghegy csúcsa a törvénytelen erdőirtás szövevényes világában.

Az első meglátás kapcsán mindenképp hasznos lenne elkerülni, hogy a rendszer a törvényt eddig is betartó, becsületes, de általában jelentéktelenebb erdőkitermelőkre legyen hátrányos. Egyes bírálatok szerint könnyen megtörténhet, hogy a kis erdőtulajdonosok, közbirtokosságok kerülnek kényelmetlen helyzetbe, a rendszer az ő életüket bonyolítja meg, esetükben aránytalan, nehezen betartható korlátozásokkal, a bürokrácia növelésével. Nagyon nem kellene beleesni abba a csapdába, mely Romániát oly erőteljesen jellemzi, hogy egy problémás kérdés rendezését „tarvágással” oldják meg, elhanyagolva a következményeket. A megoldás egyébként nem ördöngös, hiszen olyan aggályokról van szó, melyeket könnyen rendezni lehet, ha a döntéshozók hajlandóak figyelembe venni a felhozottakat és a szabályozást ezekhez igazítani. Hasznos segítség lehet ebben a követőrendszer első változatának alkalmazásakor szerzett tapasztalat.

Ami a második észrevételt illeti, a rendszer megfelelő alkalmazása visszaszoríthatja az erdőket fosztogatókat, de a falopás elleni küzdelemben átütő eredményt önmagában biztosan nem hoz. Régről tudni, hogy egy sokkarú óriással állunk szemben, egy sok esetben a hatóságokat is magába olvasztó hálózattal, melynek legyőzéséhez mindenképp több fronton kell harcot indítani. Ha a követőrendszerhez nem társul hatékony, példát is statuáló országos fellépés azok ellen, akik nagyüzemi szinten tarolják az erdőket, illetve azok ellen, akik szemrebbenés nélkül átveszik a lopott árut, nemhogy csodára, de értékelhető eredményre sem érdemes számítani. Hálátlan és veszélyes feladat ez, de ha valaha viszonylagos rendet szeretnénk, akkor vállalni kell a kockázatot, hogy nem csak tüneti kezeléssel közelítünk a problémához.