Isten életet lehelt az emberbe, s így lett az ember élő lélekké, majd a bűn és sátán hatalmába jutott embert Jézus Krisztus drága vérén megváltotta. Isten tehát a teremtés folytán az élet adományozója, a megváltás folytán az élet megváltója, így annak egyedüli tulajdonosa és korlátlan ura. Éppen ezért az emberi élet Isten számára elkülönített, bibliai szóval „szent” élet.
Bibliai értelemben élni annyi, mint munkálkodni, haladni egy bizonyos cél felé. A Szentírás tanítása szerint az ember életének minőségét az határozza meg, hogy miképpen viszonyul Istenhez, illetve embertársaihoz. Az ember Istennek él, és az Ő dicsőségére él. Mivel a földi élet végső célja az örök élet, ezért még a minőségi, értékes és értelmes földi élet is ideiglenes és átmeneti. Ezt a bibliai igazságot az egyháznak különösen a földi élethez való erős és egyoldalú kötődéssel szemben kell hangsúlyozottan hirdetnie.
A Szentírás az embert a test-lélek-szellem egységében látja. Ezért helytelenítjük az emberi életnek a testre való szűkítését, ami rendszerint a felerősödött anyagiasságban és a nemiség/testiség túlhangsúlyozásában mutatkozik meg, mert a szellemi és lelki igények háttérbe szorítása az emberi élet megszegényedéséhez és teljes értékének megcsonkításához vezet.
Minden élet egyedi, csak a halál teszi azt a többi élettel egyformává.
Az ember viszonylény. A bibliai tanítás alapján a következő viszonyulásokról beszélhetünk: Isten és ember viszonyáról; a családi közösségen belüli kapcsolatokról; a többi embertárshoz való viszonyulásról. A család intézményének veszélyeztetettsége, a családellenes és közösségellenes irányultságú individualizmus, valamint az ember társadalmi elszigetelődése láttán hangsúlyoznunk kell, hogy amikor az ember leszűkíti Isten által rendelt kapcsolathálózatát, ezzel megcsonkítja életét. Ugyanakkor a Szentírás szerint Isten az embert férfivá és nővé teremtette, és azt mondta: „szaporodjatok és sokasodjatok”. Helytelenítjük ezért az egynemű párok együttélését, mert az ellentmond a teremtés rendjében megszabott kétneműségnek és a szaporodás parancsának.
Az emberi élet méltósága a ráruházott felelősség vállalásában nyilvánul meg. Mivel a felelősség Istentől származik, az embernek a rábízottak felől Isten előtt kell elszámolnia. A felelősség hármas irányú: a teremtett világ iránti, az embertárs iránti és önmaga iránti felelősség. Mindez azt jelenti, hogy az ember tetteiért „felel”, tetteivel elszámol: nem önmaga (a lelkiismerete), nem is a környezete (a társadalom), hanem Isten előtt.
A bioetikai kérdések kapcsán általános elvként hangsúlyozzuk: az, ami törvényes, erkölcsileg még nem feltétlenül helyes. Olyan helyzetekben, amelyekről a Szentírás kifejezetten nem rendelkezik, a keresztyén ember önnön lelkiismeretére hallgat. Lelkiismeretét, gondolatait Isten Szentlelke irányítja azzal a meggyőződéssel, hogy döntéseiben segítségére van a Szentírás egészének életigenlő üzenete, az imádság, a gyülekezeti közösség, valamint az Írással megegyező egyházi hagyomány.
A Romániai Református Egyház Zsinatának bioetikai kérdésekkel kapcsolatos tanítása
(összefoglalás)
