Most mondja még valaki, hogy Iohannis elnök magyargyűlölő! Épp az ellenkezője! December 18-án megünnepeltük a nemzeti kisebbségek napját, s az államfő – nem személyesen, de egy tanácsosa által – üzent a nemzeti kisebbségeknek. Igen szép szavakat harsogtatott. Tudatta, hogy a nemzeti kisebbségek fontos szerepet játszottak Románia történelmében, és ezt fogják tenni a jövőben is.
Még a bizalmat is megelőlegezte. Hát nem szép! Azt is üzente, Románia elismeri az egység a sokszínűségben elvének a fontosságát, valamint azt a szellemi gazdagságot, ami a történelem folyamán az együttélésből, a kölcsönös tiszteletből, illetve a nemzeti és vallási kisebbségek jogainak védelme iránti elkötelezettségből fakad. Kell ennél több?! És tapasztaltuk is, hogy személyesen Klaus Iohannis elnök úr sokat tett e téren. Ez nem üres szólam, ezt a világon mindenki látja, akinek szeme van a látásra: őneki ítélték a 2020-as Aacheni Nemzetközi Nagy Károly Díjat, többek között azért, mert védi a kisebbségeket és a kulturális sokszínűséget.
Márpedig nagyon. Minden fórumon hirdeti, hogy Romániában példaértékűen rendezték a nemzeti kisebbségi kérdést. Erre még rátromfolt az Ottó Császár Díj, amelyet szeptemberben kapott meg az elnök Magdeburgban. Németország külügyminisztere laudációjában hangsúlyozta: erdélyi szász kisebbségiként Románia elnöke ismeri a sokszínűség értékeit.
Ha még ezek után sem győződött meg valaki az elnök magyarszeretetéről, jusson eszébe, hogy még a Szociáldemokrata Pártot és annak elnökét is magyarul köszöntötte. Milyen szépen monda: Jó napot kívánok, Pészédé. Hát nem édes?! És még a szervezet nevét is magyarította. Épp ellenkezője a diktátor Ceaușescunak, aki a magyar településneveket csak románul engedte leírni.
Üzenetében azt is írta Iohannis, hogy csak a nemzeti kisebbségek értékes hozzájárulása révén örvendhetünk jólétnek és társadalmi összhangnak. Na, ugye! Szóval nélkülünk a román társadalom nem itt lenne! Ezt maga az államfő üzente. És még arról is meg van győződve, hogy ebben a kezdeményezésben sikeresek leszünk, úgy, ahogyan eddig is együtt építettük ki az emberi jogok elismerésén alapuló konszolidált, modern, demokratikus, Nyugat-barát jogállamot.
És ezeket a szép gondolatokat lehozta minden sajtótermék. Egyszóval, többszörösen igazak. És így történt, hogy utólag elszégyelltem magam. Ugyanis, bevallom, nem éppen hízelgő gondolatok szálltak meg akkor, amikor az államfő Székelyföldre látogatott. A walesi bárdokat parafrazáltam magamban: Klaus elnök, román elnök gurul kék verdáján, hadd látom úgymond, mennyit ér a székely tartomány… Történt, hogy szűk évtizeddel a szabadságharc vérbe fojtása után Ferenc József osztrák császár a letiport Magyarországra látogatott, úgymond szemügyre venni a tartományt – mint egykoron Edward király Walest –, az alkalomból felkérték többek között Arany Jánost is, írna dicsőítő verset. A magyar bárd beteget jelentett, ám nem hagyta nyugton a gondolat, később megírta az idézett balladát. És nem jött üres kézzel az elnök, különleges, egyenesen a székely-magyar kisebbségi nemzeti közösségnek szánt céladománnyal kedveskedett. Habár, főleg arra hajlamosak emlékezni némely rosszindulatú emberek, hogy nem vette át a helybeliek ajándékát. Ugyanis Csíkszereda polgármestere székely zászlót nyújtott át Románia elnökének. Ám Iohannis nem szennyezte be kezét a ronggyal. Ezek csak a román nacionalistáknak szánt külsőségek. Mert az államfő tulajdonképpen elvette volna a székely zászlót, s még a Cotroceni-palotára is kitűzte volna – ne csak Budapesten, az Országházon lengjen –, de ott álltak mögötte a szekusok... Ej, ha ők nem lennének, hol tartanánk ma már… Említém, hogy ajándékkal jött az elnök. Át is adta. Minő empátia! Zászló helyett zászlót hozott! Székely helyett román lobogót, hadd lássák, Székelyföld igenis Románia.
Lehet, hogy igen hosszúra fogtam mesém, nem is az emberről, Iohannisról akartam szólni, hanem a helyzetről, a kisebbségiről. Mert amikor 1918-ban Gyulafehérváron megtartották az erdélyi, partiumi és bánsági románok nemzetgyűlését, oly felemelő dolgokat foglaltak abba a határozatba. Például a román állam kialakításának alapelvei között meghatározták a teljes nemzeti szabadságot az összes együtt élő népnek, minden nép számára a saját nyelvén biztosítandó oktatást, közigazgatást és bíráskodást saját fiai által, számarányuk függvényében képviseleti jogot a törvényhozó testületben és az ország kormányzásában, egyenlő jogokat és teljes autonóm vallásszabadságot minden felekezet számára. Bukarestben annyira megörvendtek a dokumentumnak, hogy azonnal becikkelyezték a Romániával való egyesülést. A nagy boldogságban megfeledkezhettek a Kárpátokon túli testvérek által lefektetett szép elvekről…
Azóta sok víz lefolyt a Maroson és Olton, de még a Dembovicen is. Ja, hogy szóba jött a Dembovic, mégsem szabadulok Iohannistól. Nem, mert jelképesen egymaga pályája tömöríti az eltelt száz esztendőt. Sibiu/Hermannstadt/Nagyszeben polgármestereként ott volt Európa városainak csúcsán, aztán felkapaszkodott Románia csúcsára, s elnyelte a Dembovic. És ennek fele sem vicc.
Amint Erdélyt, a Partium és Bánság nagy részét Romániához csatolták, a kikerekedett országban megnőtt a sokszínűség. Már ezer esztendővel ezelőtt István király megmondá, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Száz évvel ezelőtt tapasztalták, hogy az új ország sokszínű és sokszintű. Senkit nem akartak diszkriminálni, s meghirdették – és mily következetesen tartják azóta is! –, hogy egy szintre hozzák az egész országot. Erdély kilógott a sorból, hát vissza kellett bunkózni, hogy tartsák a nívót.
Iohannis megmondta: a nemzeti kisebbségi közösségek öröksége nélkül Románia nem ezen a szinten lenne. Nem bizony, s ha így folytatják, nemsokára újabb szintet lépünk.
A manóba! Azok walesi bárdok… ismét az ördögét járatják velem. Ti urak, ti urak! hát senkisem koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti székelyek! Ne éljen Iohann(is)!?
(Az SZMÚE Nyakig a Demboviccben című publicisztikapályázatának 3. helyezett írása)
