Emlékszem, Vásárhelyen az a pletyka járta, hogy Mende Gaby valójában idősebb, mint állítja: egy színházkedvelő rendőr okmányaid cseréjének alkalmával négy-öt évet „elírt” a kedvedért. Aztán Miklós bácsi (Tompa Miklós rendező, Mende Gaby művésznő férje – szerk. megj.) volt az, aki cáfolta a híresztelést. Néhány héttel halála előtt, közvetlenül az 1996-os választásokat megelőző napokban betértünk a Bolyai-líceum kapualjába, hogy ellenőrizzük, rajta vagytok-e a választói listán. Rajta voltatok, a nevetek mellett pedig ott állt születési időpontotok is – ekkor kérdeztem rá, igaz-e a szóbeszéd? Miklós bácsi csak hevesen legyintett egyet: marhaság az egész.

Miklós bácsi néhány hét múlva nem volt már; téged hagyott örökül.

Nem a pronosport programjában szereplő meccseket beszéltük meg, nem a főtéri patikákat jártuk végig, nem a Bolyai utcában összefutó ismerősökkel álltunk le néhány perc erejéig, nem a Köteles sarkán beszélgettünk az évtizedekkel ezelőtti rendezésekről és színészekről – túlzás ezt így mondani, hiszen inkább csak hallgattam a felidézett történeteket –, hanem nappalidban egy pohár valami mellett szóltunk családról, barátokról, előadásokról, a Székely Színházról vagy éppen arról meséltél, milyenek voltak azok a szerepek, amelyeknek emlékét a szoba falára kifüggesztett képek őrizték. (Emlékezetes marad az a Moldovai Köztársaságból származó vörösborod is, amivel többször is megkínáltál.)

Visszaugrok az időben és felidézem, miként ismerkedtünk meg – kétszer is.

A nyolcvanas évek közepén nővéremmel, a szomszéd gyerekekkel, Andreával és Andrissal „színházat” – csúf magyar szóval – csináltunk. Jeleneteket tanultunk meg, dalokat válogattunk, szavaltunk, bűvészkedtünk, táncoltunk, sőt, még valami akrobatikus mutatványunk is volt. A nevezetes eseményre pedig eljöttél te is. Eljöttél, mert régi kedvenc varrónőd, Andiék nagymamája kért rá, mi pedig örvendtünk, hogy egy „kolléga” előtt, a színpadon már számtalanszor látott igazi művésznő előtt is produkálhatjuk magunkat. Aztán viszonzásképpen meglátogattunk a színház öltözőjében, és segítségeddel mintegy mellékes ajándékként bezsebeltük az összes elérhető közelségben levő színész autogramját. (Emlékszem: közel hatvan lehettél, amikor az Emlékek kávéházában énekeltél és táncoltál, mi pedig szó nélkül elhittük neked a dal szövegét, hogy testhez áll a fügefalevél.)

Kapcsolatunk aztán megkopott, legalább tíz év telt el, amíg újrakezdtük barátságunkat. Miklós bácsi halála után egy-két évvel történhetett, hogy a Tutun előtt megláttalak, amint egy ismerősöddel beszélgetsz, én pedig nem valami udvarias módon a cseverészést félbeszakítva mutatkoztam be, s mondtam el, milyen sokat jelentett számomra a Miklós bácsival töltött idő. Különösebben nem kellett magyarázkodnom, emlékeztél rám és nyomban megkértél, keresselek fel.

A Minoriták temploma melletti otthonodhoz megilletődve, kezemben néhány szál virággal érkeztem. Közvetlenséged üdítő volt, néhány perc alatt otthonosan éreztem magam nálad.

A találkozásokat nem túl gyakran, de azért évente legalább kétszer-háromszor megismételtük. Egy ilyen alkalommal ajánlottad fel, tegeződjünk, hiszen a barátok nem körülményeskednek – megtisztelőnek éreztem, s érzem mai napig. Húsvétkor mindig délután négy óra körül érkeztem, az asztalon némi sütemény és többféle ital várt. A vendégfogadó szobádnak különös illata volt. Talán azért, mert az építésük óta eltelt néhány évszázad alatt beivódott napfényből és áldásból kicsit visszasugároztak a falak, talán a régi bútorokban elbujtatott, elfelejtett parfümök illata szabadult ki, ám én mégis arra tippelnék, téged, a Székely Színház örökös díváját követte az a jellegzetes – noha nem borról van szó, azért mégis ezt a kifejezést használom – buké.

Amúgy igazuk volt azoknak, akik kételkedtek korodban. Lehet, pontosan annyi voltál, mint a dokumentumok állítják, lehet Miklós bácsi és közted nem is volt akkora a korkülönbség, mint gondolnánk, akár idősebb is lehettél volna nála is, de tény, sosem mutattad, mennyi is az annyi. Bármennyi is lehettél volna, mert csillogásod, frissességed és diszkrét harsányságod – Isten bizony, van ilyen! – néhány évtizedet letagadott helyetted.

Hiányozni fogsz, Gaby!