Néhány évezred tapasztalata vezette a bizalmatlan, szerény következtetésre az emberiség gyermekeit, hogy aki keres, az talál. Én már megrendülésre alkalmas ifjúkoromban megállapítottam, hogy ez lenne esetleg amaz alapigazság, amely egyetemesen elfogadható. Ennek folyományaként kerestem és ki tudja, meddig keresem még a magunk igazát. Aki önmagában sem bízik, a maga igazságában sem, az – az még rendülhet ugyan, de ne pengesse húrjait. Ebben a könyvben és minden műfajban ott a kétségen kívüli kétségbeesés demiurgosa, végső oka. Undormánynak tekintem egy, (a) nemzet megalázására és megsemmisítésére törekvő törvényt és törekvést. Nem is lepi meg az olvasót, hogy a tör, a törekvés, törvény, nyavalyatörés mind egy tőről fakad. Van, kit a nyavalya tör a hatalom hatalmáért; vannak, akik lélekig, lékekig képesek hatolni az emberben, hogy az megadná végre magát. Ez a könyv sem műfajtalankodik. A művészet fajon belül pusztulásra is menendő lehet, ha az egek résein nem látja meg az olvasó az Írást, mely szerint győzni arany, hallgatni lepra.

Én magam nem akarom vezetgetni az olvasót fától fáig, gödörtől gödörig, csapdától szakadékig. Azt már elvégezték eleink, nyári rekkenőségben és téli verőn. És nincs is türelmem ehhez, meg elég erőm.

Kellett ahhoz is közel tíz évszázad. Így már nincs miért csodálkozni annak, aki lázad. Magam csak válogattam ötven esztendőm szónoklataiból egy csokorra valót. Ami fonnyadt, add tovább. Égi igémet versben írtam egyszer, úgy 28 évvel ezelőtt. – Szavakat szórtam szerte szét, / disznók elé a gyöngyöket. / Kifizetőbb a szent beszéd. / A próféta éggel öblöget.

Következő feleségem gyönyörű román lány lesz. Figyel majd a szavamra, hiszen magunkért értetem meg magam.

Üdvözlöm az engem megolvasókat.