Vagyunk egypáran, ’90 után induló költők, akiknek Farkas Árpád tényleg Apánk volt, Bátyánk volt, Testvérünk volt. Nekem meg aztán pláne: udvarhelyszéki volt, mint én, ugyanabban a középiskolában tanult, mint én... és lassan két éve, külső munkatársakként, szinte tőszomszédok voltunk a Székelyföld folyóirat impresszumoldalán. S ahogy a homoródalmási Szabó Gyula miatt néha fékezés nélkül suhantam át szülőfalumon, Lövétén, úgy Kolozsvárról jövet, Farkaslaka után bizony elég gyakran tértem le jobbra, a Nyikó mentére, csak és kizárólag a siménfalvi születésű Farkas Árpád miatt. (Sose mondtam ezt neki, de biztos vagyok benne, hogy Farkas Árpád ezt mondás nélkül is tudta. Megérzi-hiszi-tudja az ilyesmit az ember.) „Názáretből támadhat-é valami jó?” – kérdezi Nátánael János evangéliumában. Nos, számomra igenis támadt, például olyan Farkas Árpád-vers, mint a Porka havak:

Porka havak hulladoznak, / rehó reme róma, / öreg füvek fáradoznak / kimászni alóla. / Háromezer esztendeje / ugyanez a tél hull, / mégsem hinném, / hogy az ember végül belebénul. / Fölmorajló meleg testem / jégcsap szemek nézik. / Fut az idő, mint a hideg / a hátamon végig.

Lövétei Lázár László (Krónika)