Vettem annyi mindennel együtt. A költő sírján s fölötte a madarak is csendben igazodnak. Most eszembe jutnak korok, életidők, falak és eleven falvak, igen Dálnok is, áldják meg az egek. Akkor sokkal könnyebb volt a viselet, az idő és annak hordaléka, kosara. A falusi gazdaember fogadott bennünket, mosdott. Mi mentünk korábban a megbeszéltnél? Megvártuk. A padon a gazda mértékkel s a javát mondotta el az életéből. Gondosan mosdott, mintha egy évszázadot, mintha egy nemzetet, hogy szólhasson aztán magáról. Farkas megírta Mikor az öregemberek mosakodnak című versét.

Halálhírét hordozom, a lelki háttérmezőben ott az öregember, aki gondosan megmosta magát, ahogy lecsutakolta ifjúkorában a lovát. Most gyűjthetném a februári virágemlékeket, de a templom előtt elém illan egy virágos lázmérő. Mi lehet, Istenem? A költő tegnap még tisztességes, becsületes beteg volt, ma virágzó lázmérő hozza a hírét, kőhajításnyira egy néma oltártól.

Arcmagasságban előttem egy arasznyi, virágzó lázmérő. Tagadni sosem tagadtam a halált, inkább kerültem. Mozdul a kezem, venném magamhoz a lélekmelegítő kis mérőt. Míg az öregember átmosta gondosan tál vízben Erdély száz esztendejét, volt időnk magunkba szállva ösvényt keresni. Mihez kezdek egy kivirágzó lázmérővel most, amikor a madarak is a templom árnyékos oldalán húzzák meg magukat?

Farkas Árpád lázmérője s életműve tárul szemem elé másodpercek remegésével. Sajátos költészete az egyetlen vigaszom a percben. De nem a vigasz ad erőt olvasóinak, hanem az igaza. Akkor is megjelenik virágzó lázmérője előttünk, ha évszázadokon átmentében fájdalom és az igazak angyalai kísérik emlékét. Verseit fordítják, igazát ferdítenék, de hát az olyan magyar igazság, melyet tekergetni nem lehet. Kísérje emléke virággal a jókat érdemben. Isten áldja a költő jövendőjét, jövendő emlékein a madarakat.

Czegő Zoltán (Székely Hírmondó)