Igent mondani. Kiállni és jó hangosan kimondani, hogy igen, én most fogom magam és elindulok veled holtomig-holtodig, hogy semmiféle bajban nem fordítok hátat neked, Isten engem úgy segéljen – ehhez bátorság kell. Aztán már „csak” fogcsikorgató türelem és kitartás, „Krisztust követő bús próbálkozás” a folytatáshoz – ahogy lehet.
A héten a házasságot ünneplik szerte a világon. A Házasság Hete idén az „Ezerszer is igen!” jelmondat köré építi elsősorban jegyeseket és házaspárokat megszólító, még a járványidőben is nagyszámú rendezvényét.
Szívmelengető volt látni a napokban, amint a Facebook közösségi oldalon több száz felhasználó profilképének keretén a valamikori házasságkötésre utalva megjelent a „Most is IGENT mondanék!” kijelentés.
Az elmúlt napokban a Házasság Hete jelmondatán töprengve jöttem rá, hogy az anyakönyvvezető és az oltár előtt kimondott igenem aligha volt tudatos. Akkor a házasságra, a csodaszép mennyasszonyomra, a hűségre, a boldogságra mondtam igent.
Ott álltam a párom mellett, fogtam a kezét, és tudtam, hogy sokat fogunk együtt sétálni, de azt már kevésbé sejtettem, hogy talán néha ő és máskor én is majd az ellenkező irányba fogunk menni, hogy néha húzni, ráncigálni kell a másikat magunk után.
Azt gondoltuk, hogy már jól ismerjük egymást, és alig sejtettük, hogy közben igent mondtunk egymás származási családjára, az összes okos, szép és jó dologra, amit ott tanultunk, de az összes rossz beidegződésre, régi kerékvágásra, agyonhallgatott „lemezre” is, amit ott ránk ruháztak.
Igent mondtunk egymás hiedelmeire, de az illúzióinkra és a fantáziáinkra is annak kapcsán, hogy milyen az ideális férj vagy feleség, és milyen szép és ügyes családi életünk lesz.
Igent mondtunk a gyermekeinkre, akikről talán még azt hittük, hogy olyan kis édes játékszerek lesznek, akik arra hivatottak, hogy a házasságunkat „feldíszítsék”. Akkor még nem sejtettük, hogy az elsőszülöttünk világra jötte után ezer kilométereket kell utaznunk az életéért, hogy aztán műtétek sorozata után tízévesen eltemessük. És mivel ennek is van értelme, azt először elfogadjuk, megértsük és a testvéreivel is elfogadtassuk. Ez is benne volt az igenünkben…
Az esküvőnk napján az igen csak a kezdet volt, és az volt a jó eset, ha minden napot egy nagy igennel tudtuk indítani. A rosszabb meg az, amikor az illúzióinkból valóság lett, és ezzel is kellett valamit kezdeni.
Mit kaptunk mindezért cserébe? Az én helyett a többes szám első személyt. Azokat a pillanatokat, amikor már mondani sem kell semmit, mert már a pillantásából, az arcán átsuhanó felhőkből, a ráncok ide-oda mozdulásáról tudom, hogy mi növekszik, mi él benne. A gyermekeinket, akik Istentől kölcsönkapott ajándékok, akik ha kiemelkedő képességűek, akkor fokozott felelősségre intenek, ha meg épp súlyos szervi rendellenességgel születtek – hát akkor egy kissé nehezebb feladatot kaptunk a Gazdánktól.
A házasságban igent mondtunk egymásra, arra, hogy együtt megyünk, hogy elköteleződünk egymás mellett.
Azt nem ígértük, hogy egész életünkben lobogó szerelemmel fogjuk a másikat szeretni, de azt igen, hogy nem futamodunk meg és nem adjuk fel.
Igent mondtunk arra, hogy megtanulunk egymással élni, hogy amikor elmúlik a rózsaszín felhők varázsa, és ott állunk hús-vér emberként egymással szemben, akkor ne rémüljünk meg és ne meneküljünk el ettől a kihívástól.
A házasságunkból azt fogjuk kivenni, amit beletöltöttünk. Ehhez a kapcsolathoz bőkezűség, nagy szív kell, a siker érdekében először mindent oda kell adni. Nagy művészet nagy szívvel, nagy lélekkel egy életen át boldoggá tenni valakit. Ehhez kívánok türelmet, bölcsességet, egymásra szánt időt és Isten kegyelmét!
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
