Azok közé tartozom, akik nem sokallják a román államelnök gyakori látogatásait a régióban, mi több, úgy vélem, azok valóban ráirányíthatják a közfigyelmet arra, ami fontos e népcsoportnak, s egy olyan módszer felkarolására hangolják a közszereplőket, mely a kérdések tárgyalásos kezelése felé tereli a partnereket.
Szóval, e portyák — az elnök általában minden protokollt kerülve jön és megy, nemegyszer váratlanul toppan be, s kötetlen stílusának megfelelően érintkezik az emberekkel — akár jótékony hatásáról is lehetne értekezni, bár földrengető eredményt e konzultáció a polgárokkal — Szervusz, nép! — még nem hozott, és nem is hozhat.
Be kell azonban látni, hogy e hiperaktív elnök nem minden politikai számítástól mentesen üti fel tanyáját pár napra a kovásznai villában, vagy tesz sétát a csíkszeredai utcán, parolázik a kovásznai beutaltakkal, és hallgatja meg a hozzá forduló polgármestereket.
Emlékezzünk csak, pár éve, az udvarhelyi székely nagygyűlés idején akár azt is vállalta volna, felszólal, ,,mindössze" az autonómianyilatkozat felolvasásától kellett volna eltekinteniük a szervezőknek, hogy a gyűlést úgymond szalonképessé tegyék. Az SZNT nem lehetett ,,vevő" e javaslatra, a rendezvény veszítette volna értelmét és célját, pár napra rá azonban Băsescu mégis megejtette látogatását a városban, és ott nem kevés szimpátiával övezték azok, akik ebben a magyar ellenzéknek nyújtott indirekt támogatást láttak. (S azóta a pártot, ugye, be is jegyezték.)
De mit üzennek e látogatások a román közvéleménynek? Ma, amikor, mint bebizonyosodott, nem lehet betiltani vagy elgáncsolni sem az udvarhelyi nemzetgyűléshez hasonló megmozdulásokat, sem az autonómia-népszavazást, amikor a magyar elnök a nemzeti ünnepet a székelyek körében üli meg, nem utolsósorban a román közvélemény megnyugtatását szolgálják az államelnök látogatásai. Azt sugallják, bármit agyaljanak is ki a két megyében, nem eszik olyan forrón a kását, az országos politikum ellenőrzése alatt tartja a helyzetet.
Persze, az már viszont az elnök személyes varázsának köszönhető, hogy örökös mondanivalóját, miszerint Caracalnak és Csíkszeredának ugyanannyi autonómia jár, még meg is tapsolják a góbék okulni összegyűlt képviselői, bár nem valószínű, hogy osztják is e nézetét.
De vajon elvonatkoztathatunk-e attól, hogy e permanens választási kampányban égő, örökmozgó és tornászbajnokokat megszégyenítően rugalmas politikus, aki elnöki köztársaságot álmodik magának, a leváltására indított népszavazás kudarca óta itteni népszerűsége ápolása végett is eljár hozzánk kürtőskalácsunkat ismételten megkóstolni? Akkor pedig valóban egyre kell mennie neki, hogy a Szeret vagy az Olt partján szorongatja az emberek kezét.
