Pusztinai templom, ahol nem lehet magyarul misézni
Az elnemzettelenedés, az asszimiláció felé haladást mutatja az újabb kori névhasználatban a magyar településnevek, régiók megnevezésének visszaszorulása.
Néhány személyesen megélt példát említek. Nemrég találkoztam olyan orbaiszéki (Kovászna város és környéke, a Feketeügy bal partja) magyar értelmiségivel, aki arról beszélt nekem, hogy énekkaruk még Ukrajnában is vendégszerepelt, s alig tudtam megértetni vele, hogy a történelmi Magyarország Kárpátalja néven ismert tájegységében, Ungváron, Munkácson és Beregszászon jártak. Egy sepsiszentgyörgyi értelmiségi csoporttal ért az a szomorú tapasztalat, hogy amikor Komáromnál átléptük a mai magyar—szlovák határt, nem Felvidékre mentünk, hanem a nem létező Csehszlovákiába. De gyakran olvasok a magyar médiában Partium, Bánság, Erdély megnevezések helyett nyugati országrészről, Bánátról stb. Újabban Brassó vidékének szász és magyar településneveit hallom román megnevezéssel.
Ez alkalommal a moldvai tájegységek csángómagyar településeinek magyar névhasználatára szeretném felhívni olvasóim figyelmét, mert többen vitatják a magyar névhasználat jogosultságát. Nos, arra a kérdésre, hogy miért jogos használnunk a magyar településneveket Moldva területén? — a válasz egyszerű: mert azok hajdanán magyar települések voltak. Nem utólag adott nevek, mint Kolozsvárnak a Napoca, vagy Szörénytornyának, újabb néven Turnu Severinnek a Drobeta megnevezés.
Azok számára, akik vitatják a magyar településnév-használat jogosságát, nem árt egy kis történelmi áttekintés. Azzal kell kezdenem, hogy Moldvában a magyarság éppúgy őslakó, mint Erdélyben. A románság térhódítása, vándorlása a Balkánról a Dunától északra az 1241-es tatárjárás után gyorsult fel. A történelemben ismert két román vajdaságot, Moldvát és Havaselvét — viszonylag későn — a 14. században alapították az egykori magyar függőségben lévő Kunország területén, ahol a magyar királyság által támogatott és fenntartott határőrközösségek garantálták a Kárpát-vonal, a magyar államhatárok biztonságát. A magyar királyság védelme lépcsőzetes volt, így e terület mint ütköző határvonal, stratégiai pontjain kiépült védelmi rendszerrel, határőrfeladattal megbízott magyar őrségekkel akadályozta az ellenség gyors bejutását Erdélybe. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a két vlach-román államiság kialakulása előtti korban a magyar királyság e területeken már több római katolikus püspökséget is szervezett. Az első magyar püspökség 132 évvel előzte meg az első ortodox püspökséget.
E területeken a 16. század kezdetéig öt római katolikus püspökség irányította a nagyrészt magyarokból álló közösségek lelki életét. A magyarság lélekszáma a 16. század végén még mindig igen jelentős lehetett. Erre írott forrás Brutti Bertalan moldvai kancellár 1588-ban keltezett levele, melyet a nápolyi érseknek címzett. E levél valóságtartalmát megerősíti a Petru Şchiopu moldvai vajda parancsára 1591-ben készült népesség-összeírás is. Eszerint — a nevezett korban — Moldva népességének 30—40 százaléka római katolikus magyar.
A 17. századtól kezdve azonban beindult a magyarság egyházi téren történő elnemzettelenítése, mely a mai napig tetten érhető. A pápa 1622-től missziós területté nyilvánította a moldvai és a havaselvi területeket, létrehozta a ,,de Propaganda Fide" nevű egyházi missziót azzal a céllal, hogy megakadályozza a protestantizmus terjedését. A magyarok lelki gondozására jórészt olasz, lengyel származású papokat küldtek. Az 1622 és 1812 közötti években kinevezett 54 missziós prefektus egyike sem volt magyar.
A moldvai magyarság háttérbe szorítása a 19. században is folytatódott. A magyarság lélekszámára vonatkozó értékes adatok olvashatók Weigand Gusztáv lipcsei tanár moldvai tanulmányútjáról (1894—1902) közölt beszámolójában. Eszerint Moldvát 58 000 csángómagyar és 2100 székelymagyar lakta. Ekkor még Szaláncz, Ónfalva, Tatros lakosságának több mint felét székelyek lakták. A moldvai magyarság jogfosztottsága már a vajdaságok egyesítésének korában közismert volt. Az 1857-es, ideiglenesnek nevezett országgyűlésen a kiváló román politikus, Mihail Kogălniceanu — a későbbi egyesített állam, a Moldva-Havaselve Egyesült fejedelemség híres minisztere — 52 javaslatot terjeszt elő a nem ortodox polgárok jogainak a biztosítására.
1881-ben a 75 százalékban magyar anyanyelvű csángóságnak még magyarul prédikáltak, de az 1893-ban kiadott román népoktatási törvény még a hittan oktatását sem engedélyezi anyanyelven. Gondoljunk arra, hogy az erdélyi románságnak több ezer anyanyelvű iskolája van, melyben az állam nyelvét mint tantárgyat is alig oktatják, hisz a tanítók többsége nem ismeri azt. Az 1884-ben létrehozott jassi püspökség és papnevelde feladata a román szellemiségű papok nevelése, a hívek vallási téren való elrománosítása lett.
A 20. században, leszámítva az 1950-es éveket, amikor közel száz magyar iskolát alapítottak, tovább folyt a magyarság erőszakos románosítása. 1929-ben, amikor Domokos Pál Péter felleltározta, feltárta a moldvai magyarság demográfiai és egyházi helyzetét, kimutatta, hogy a magyarok tízezreinek, több ezres lélekszámú közösségeinek nincsenek magyar ajkú papjai. Így például a Tatros- (Trotuş) völgyi Szaláncon 180, Szalánctorkán 62, Aknavásáron 27, Ónfalván 280 magyar családot talált, de e tatrosi plébánia 97 százalékban magyar anyanyelvű közösségében nincs magyarul beszélő pap, hasonlóan a többi plébániához. Összeírása szerint a Bákó megyei 12 plébánia 43 620 római katolikusa nem részesül anyanyelvű hitéletben. A következő évben végzett hivatalos román népszámlálás Bákó megyére vonatkoztatva 49 034 magyart mutat ki tizenegy plébániában, 150 fíliában, a megye népességének közel ötödét alkotják, de számukra nem biztosítanak egyetlen magyar ajkú papot sem. Mivel az egyház hatása akkor is, most is óriási, a magyar közösségek elrománosításában játszott szerepe mérhetetlen.
Moldvában — a közhiedelemmel ellentétben — jelen pillanatban egyetlen magyar tannyelvű iskola sem működik. Az anyanyelven írni és olvasni tanuló gyerekek száma kétezer alatti. Csupán egyetlen átlagnagyságú magyar középiskolában oktató tanító, tanár fizetését kellene előteremteni ahhoz, hogy Moldvában mintegy tízezer magyar gyerek megtanuljon írni és olvasni ősei nyelvén, s ezáltal a magyarság ezeréves folytonossága e területeken ne szűnjön meg. A magyar népcsoport megszűnéséért, ami a következő néhány évtizedben — szemünk láttára — beteljesedhet, nemcsak a román politikai vezetést, hanem a magyart, valamint a római katolikus egyház legfelsőbb vezetését is történelmi felelősség terheli.
A magyar helységek némelyike még a moldvai államalapítás (1359) előtti korban is fennállt. Moldvában — napjainkban — nem véletlenül találunk 250 000 főre becsülhető római katolikus vallású közösséget. Nyilvánvaló az is, hogy a természetes és az erőszakos elnemzettelenítés eredményeként a moldvai magyarság kétharmada ma már román nyelven beszél, elrománosodott. Egyharmadra becsülhető azok aránya is, akik már nem tudnak magyar származásukról, s talán még ennél is kevesebben, akik beszélik még anyanyelvüket, a magyart. De ez nem ok arra, hogy Őrhely helyett Orheiut, Szaláncz helyett Slănicet, Forrófalva helyett Fărăoant mondjunk.
