Egy város olyanná válik, amilyennek elképzelik. Csak hát a lehetőségek és az ötletek mellé felsorakoznak az érdekek is, s általában ezek is alakítanak a városképen.
Ráadásul egy-egy terven számos pecsétnek kell szerepelnie, ,,de hogy mi van benne, az már kevésbé érdekes, emiatt olyan gyenge dolgok is készülnek, hogy az rettenetes" ― mondja Balázs István építész, képzőművész. Mi több, a mai építkezési iramban jelenséggé vált, hogy nem csak szakmabeliek készítenek terveket, ám végül azokat is építészek írják alá, nevüket adják tehát. Miért? Valószínűleg megéri.
Vitatható tervek
― Építészként, képzőművészként hogy érzi magát Sepsiszentgyörgyön?
― Mikor hogy. Például most, ha a lakásomtól fel akarok jönni ide, a Váradi József utcai műtermembe, akkor egy egész hosszú részen nem tudok végigmenni a járdán, mert tele van autóval, és teljes a káosz. Bármikor megbüntethetnének, hogy miért közlekedem az úttesten.
― Mi a baj ezzel a várossal, és mi az, ami építészetileg megoldható lenne?
― A várost nem építészetileg kell elsősorban megoldani, hanem szerkezetileg. Ez az utcahálózatot, a terek egymáshoz való viszonyát jelenti, az épületek valahol másodrangúak; szóval, a város szerkezetét kell rendbe tenni, hogy lehessen közlekedni, pihenni, sétálni benne, bármit, ami az embernek eszébe jut. Aztán ez a hétvégi útlezárás a központban teljesen fölösleges, csak megzavar mindenkit, és a kivagyi társaság, akik úgy gondolják, hogy nekik mindent szabad, azok úgyis bejönnek. Esküvői menetek vonulnak végig tülkölve, és akkor szerencsétlen gyermekek, akik ott görkorcsolyáznak, kiabálnak egymásnak, hogy vigyázz, mert jön az autó. Szóval, ez az időszakos lezárás hülyeség: vagy lezárom vagy nem.
― A forgalmat hogyan lehetne ésszerűsíteni?
― Úgy tudom, ezelőtt néhány évvel készült már egy tanulmány a központra, mely a forgalom javítását is célozta, de még csak részben alkalmazzák. Készülhet akármilyen jó terv és tanulmány, ha azt nem tartják be, akkor annak annyi. Mostanában sokat beszélnek arról, hogy Szentgyörgynek lesz egy borzasztó jó városrendezési terve, mert a régit idegenek készítették, akik nem ismerték a helyzetet. Ez nem éppen így van, mert ők is azokat az elvárásokat vetették papírra, amelyeket a város akkori vezetősége kinyilvánított. Ott kezdődik a baj e tervekkel, hogy miután elkészülnek, újabb ötletek születnek, olyan érdekek kezdenek működni, amelyek a tervet módosításra ítélik. Egy ilyen tervben kijelölik az övezeteket, meghatározzák a funkciókat, hogy a városnak melyik részén legyen lakóövezet, melyik részén ipari övezet stb. Jó, de akkor mit keresnek a lakóházak között az autómosók, a zajos asztalosműhelyek? Szűkítsük ezt a városrendezési dolgot egy utcára, ahol nagyon könnyű megszabni, mekkora legyen az eresz magassága, a beépítettség, de ezt egy építésznek előírás nélkül is kellene éreznie, tudnia. Egy példa: a Csíki utcában, amikor felújították az egyik épületet, elfordították a tetősíkokat, az új oromfal valósággal ,,kiugrik" az utcafrontból. A tervezőnek tudnia kellett volna, hogy ez nem jó.
― De mégis látjuk ezeket a példákat.
― Itt azt a következtetést kell levonnom, hogy Szentgyörgyön nincs minőségi tervezés. Lehet, hogy van néhány ,,gyönyörű", új ház, de ezek között alig látok valamelyikben építészeti értéket. A legtöbbje ilyen-olyan építészetinek hitt divatlapból másolt ötlethalmaz. A megrendelő nem bízik az építészben, vagy nem olyant keres, aki jó dolgot tudna csinálni. Az a baj, hogy az építész szakmának nincs becsülete. És kik miatt nincs? A tervezgető szélhámosok miatt, akik rajzolnak valamit, majd aláíratják, és lepecsételtetik építészekkel. Jöttek hozzám is emberek, hogy készítenék-e egy rajzocskát? Rajzocskát, mert így él az emberek tudatában, hogy oda csak egy rajzocska kell, aztán majd jön a mester, és úgyis az lesz belőle, ami lesz, építés közben megváltoztatják, vagy javítják vagy rontják. Én ebben a játékban nem veszek részt. Ugyanis a mai rendelkezések szerint nincs jogom tervezni. Papír- és pecsétvilágban élünk, a technikumot végzettek kezéből kivették a ceruzát, a diplomáink nem érnek semmit. Ezeknek a rajzocskáknak persze nincs nagy értékük, nem is lehet, ha nem bízunk meg a tervezőben, és nem követeljük meg tőle, hogy végigkövesse az építkezést, vagy legalábbis végigtervezze. Ugyanakkor a jó építészi munka nem annyit ér, amennyiért ma dolgoznak a tervezők.
― Többet ér, vagy kevesebbet?
― Többet ér, ha rendesen meg van csinálva.
― És általában a legolcsóbb megoldást keresik.
― Igen. Miért van az, hogy a közbeszerzéseknél mindig a legolcsóbb ajánlatot kell kiválasztani? A legolcsóbb ― szerintem ― a legrosszabb. És akkor hol vagyunk? A végén úgyis rákérnek, mert annyiból nem tudják elkészíteni. A másik gond az, hogy nincs, aki kövesse a munkát, nincs, aki megkövetelje a minőséget. Mutatok egy fényképet. Mi ez a sár ― már évek óta ― a nagy posta oldalán? A vizet el kellene vezetni az útról, az aszfaltot pedig rendesen meg kellett volna önteni. Ennyi, nem több.
― Kinek kellene követnie a közpénzből készülő beruházásokat?
― Annak, aki megrendelte a munkát. Az alkalmazzon olyan szakembert, aki tudja, hogyan kell elvégezni a dolgokat. Másrészt, amikor egy épület készül, akkor kell hagyni a tervezőt, sőt, rá kell kényszeríteni valamilyen módon, hogy a terv az elejétől a végéig az övé legyen, mert ha rossz, akkor úgy rossz, ahogy van, de legalább egységes, és ha jó, akkor meg nagyon jó, mert egy kézből került ki az egész, a bejárati lépcsőtől a csillárig.
― Említette, hogy nincs minőségi tervezés. Nem gondolja, hogy erre a kijelentésére esetleg felhorkannak az építészek?
― A minőségi tervezést én tömegszinten értem: elindult ugyanis egy nagy építkezési láz ― felújítások, pótlások ―, és a megrendelők nem keresik meg azokat, akik tényleg jó tervet tudnának nekik készíteni. Aztán meg előfordul, hogy engedélyek nélkül kezdenek építeni, s majd menet közben lesz valami, vagy elkenik, vagy megbüntetik, de lebontásról én még nem hallottam. Sajnos, általános a vizuális kultúránk hiánya, ez katasztrofális. Miért nincs olyan vizuális nevelés az iskolákban, amilyen kellene? Talán az is segítene azon, hogy ne legyen ilyen nagy az igénytelenség az épített környezet tekintetében...
Város, disznókkal
― Úgy fogalmazott az imént, hogy jönnek a szélhámosok a terveikkel, és aláíratják, lepecsételtetik azokat. Pontosan mit ért azalatt, hogy szélhámos?
― A szélhámos egy kicsit keményen hangzik. Tulajdonképpen jóindulatúak a maguk módján, csak éppen nem tudják, mit nem tudnak. Nem építészekről beszélek: láttam tervet villamosmérnöktől, ami már épült, vagy bútortervezőtől, vagy statikustól.
― Tehát arra utal, amikor valaki azt mondja, vagy mert azt hiszi magáról, hogy el tud készíteni egy tervet, vagy mert spórolni akar, hogy összebütyköl egy rajzot, és elmegy egy építészhez, aki aláírja, lepecsételi. Térjünk vissza a belvárosba.
― Nagy hiba volt a Sugás vendéglő átépítése. A kornak egy jellegzetes épülete volt, én nem mondom, hogy nem lehetett volna hozzányúlni, felújítani a burkolatokat, ezt-azt, de ami belőle lett, az nekem sok. Nagyon durva beavatkozás volt, és jellegtelen, lesilányította az épületet, amelynek voltak építészeti értékei. Sőt, képzőművészeti alkotást sem kíméltek. Nem tudom, leverték-e, vagy csak eltakarták két helyi képzőművészünk nagyméretű falképét. Olvasom, hogy négy központi épület üvegburkolatot kap. Hajrá, éljen az egyenruha, jöhet a Cristal Micow (ejtsd: Mikó) Project! Egy kis tisztelet elkelne mások munkája iránt. Nem törődünk semmivel, már hanyatlik az emberek igénye, érdeklődése, minden pénzre megy, arra, hogy kinek nagyobb a háza... Akkora, hogy ha rászorulnak, eladni sem tudják. Aztán, ahogy kinéznek, az divat kérdése manapság. Nem stílus, divat. Nagy divat manzárdot építeni, ami a legnagyobb hülyeség, mert a tető szerkezete el van takarva, és nem tudom ellenőrizni, mi történik vele, mikor folyik bele a víz, hol kezd el rothadni, gombásodni. De egyáltalán, emeletes magánházat építeni: minek? Ahol szűk a hely, ott megértem, de én tudok olyan házról ― nem a városban ―, hogy manzárdosnak látszik, mert ez a divat, de elöl járnak fel létrán ― a padlásra. A város nem attól város, hogy emeletes házak vagy toronyházak vannak benne, a város az életformától város, és ezért szoktam néha azt mondani, hogy Szentgyörgy talán nem is város...
― Miért gondolja ezt így?
― Ahol az emberek vagy szükségből vagy valami más okból baromfit, tehenet, disznót tartanak, nem olyan rég, még itt, a Palló utcában is juhok voltak... Kinézünk: csupa sár, készülget lassan a park is, ez a piros járda szép is lehetne, ha mellette nem sár, hanem rendes gyep volna, és nem a fő sétányokra kellett volna felkenni ezt a színt, ahol nagy az igénybevétel, hanem mellékszakaszra. Oda viszont követ raktak, és olyan szélesek ezek a sétányok, mintha felvonulni készülne ott valaki. Kiástak most egy gödröt a parkban, hallottam, amikor egy kislány azt mondja az anyjának: né tengert csinálnak... Mert a gödör feltelt esővízzel, a tó szép, csak ha nem tartják majd tisztán, akkor újabb szúnyogtelep lesz. A szovjet emlékmű is nagyon rég ott áll a parkban, és senki sem tudja, mihez kezdjen vele, gondolom, diplomáciai problémát is felvetne az elköltöztetése. De nagyon egyszerűen már rég meg lehetett volna oldani: öt helyre, mert ötágú a csillag, valamilyen kúszó növényt ültettem volna ezelőtt tizenöt évvel, vadszőlőt vagy valami hasonlót, szépen eltakarja, van is, nincs is. Még talán érdekes is lenne...
Ellenezték, mégis elkészült
― Mit lehetne, mit kellene tenni, ahhoz, hogy élhetőbb legyen ez a város?
― Elkéstünk vele, mert a mai szerkezete már nem engedi meg a nagyszabású változtatásokat. És hallom az új ötletet, hogy visszaépíteni a Bogdán-házat a Bodok Szálló elé. Én ezen csak mosolyogni tudok. Nem, azt a teret és minden teret meg kellene becsülni, persze, megfelelően bebútorozva.
― Tehát nem bezárni, beszűkíteni még egy házzal, így érti ezt?
― Igen, és ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyeznem, hogy az Olt-hídnál a felhajtó, lehajtó részre, a közlekedési hurkoknál nem kellett volna beengedni még a benzinkutat sem, a másik oldalon az áruház pedig szörnyű konzervdoboz. Nincs mit keresnie ott, a város bejáratánál. Azt a részt meg kellett volna hagyni zöldövezetnek, kinek bántja a szemét? Egy másik, a híd utáni benzinkút kapcsán mondom, tagja voltam egy bizottságnak a tanácsnál ― itt megjegyzem: önkormányzat, ne szédítsük magunkat, ilyen nincs nálunk ―, amelyet időnként összehívtak, és elénk tettek egy-egy problémásabb tervet. Ebben a bizottságban ezt a benzinkút-ötletet mi kétszer szavaztuk le, mégis ott van. Olyan érdekek működnek néha, amelyek felülírják a legjobb városrendezési tervet is. Visszatérve a Sugás vendéglőhöz, mögötte a szálloda egy nonszensz. Túl közel van a vendéglőhöz, abban a bizonyos bizottságban azt is kétszer szavaztuk le, de már épült. Nincs mit mondanom...
― A műemlékekkel hogyan kellene sáfárkodni?
― A műemlékeknek és akármelyik háznak gazdája kell hogy legyen. Ha nincs, akkor romlik az épület. A tulajdonosnak persze pénzre van szüksége, hogy a szükséges javításokat időben elvégeztesse, és itt az a nagy baj, hogy a legtöbb műemlék állami tulajdon. A legszomorúbb helyzetben a városon kívüli kúriák vannak (udvarházak városban is vannak, vagy voltak, amíg le nem bontották), azoknak a helyzete rettenetes, mert nincs már meg az a gazdasági háttér, amiből annak idején építették. Az államra nem lehet számítani, állami pénzből nem lehet mindent megjavítani. És megint visszakanyarodom oda, hogy az általános tájékozatlanság vagy hozzá nem értés a baj, legtöbbször nem tudjuk, mi van a kezünkben, milyen érték.
Balázs István 1944. március 3-án született Borzonton (Hargita megye). Tanulmányait Marosvásárhelyen a Művészeti Középiskolában (1958―1963) és a szintén vásárhelyi technikum építőművészeti szakán (1965―1968) végezte. Építészként társtervezője a sepsiszentgyörgyi Szakszervezetek Művelődési Házának, tervezője az árkosi Európai Tanulmányi Központnak és a megyeszékhelyi sajtóháznak. 1990 után tizenöt évig az M Atelier építésziroda munkatársa, a gelencei műemlék templom helyreállító csapatának építész tagja, de részt vett a segesvári Hegyi-templom felújításában is. Képzőművészként több hazai és külföldi tárlaton mutatta be alkotásait.
