A szállásadók, illetve vendéglátók azzal érvelnek, hogy a vakációs jegyek fellendítették a belföldi turizmust, az állami támogatás szerintük jótékony volt, elősegítette a munkahelyek megőrzését a mostani járványidőben, s az üdülési csekkek révén többen mehettek nyaralni. Álláspontjuk érthető, számukra valóban fontos minden bevétel, ám amikor rámenősen érvelnek, két témakörről nem szólnak.

Egyrészt, a burkolt állami támogatásként, szubvencióként az ágazatba megérkező üdülési csekkek bevezetésével a szolgáltatók egy része a profitmaximalizálás jegyében azonnal drágított, hiszen nőtt a kereslet a belföldi nyaralások iránt, főképp a tengerre igyekeztek még az eddiginél is többen. Ez nem mindenkinek örömhír: korábbi elemzések azt mutatják, hogy 2019-ben a romániai szálláshelyek drágulásának mértéke a 2018-as árszinthez képest 9 százalékos volt, 2017-hez képest azonban már 55 százalék (a Travelminit.ro értékelését 2019 októberében közölte az Agerpres állami hírügynökség). Ezzel a fura helyzettel szembesülvén, az egyszerű, igazságérzetéről is elhíresült székely – némiképp összeráncolván homlokát – akár a viccből ismert módon is felkiálthatna, álljon meg a nászmenet, mert a menyasszonynak nem az van, izé, ami a megszokott, na, hogy is fogalmazzon… (Egyszerű székely emberünk természetesen a tiszta beszéd híve, nem méri patikamérlegen a szavakat, nála az izé az pontosan az, ami, csak hát a nyomdafesték, az meg olyan, hogy nem bír el akármit.) Racionálisabban közelítve az említett áremeléshez, megjegyezhető, hogy a szolgáltatások minősége annyit bizonyosan nem javulhatott a tengerparti szállodákban, hogy indokolná az említett drágítást. Akkor meg mi történhetett? Itt is a jól ismert hazai lemez forog: a szálláshelyek tulajdonosai ráéreztek arra, hogy a kizárólag belföldön értékesíthető vakációs jegyek – értékük személyenként 1450, később 1500 lej – nagyobb nyereség lehetőségét rejtegetik, aztán utánunk az özönvíz, mondták, s éljen a tengerparti tömegturizmus még az eddiginél is drágábban! Aki napot, hullámokat s homokot akar, fizesse hát meg az árát, akár kiadósabban is, mint külföldön. Magyarán, az idegenforgalomban az egyetlen kézzelfogható folyamat, amit a vakációs jegyekhez kötni lehet, az a drágulás. Ennek talán örvendezni kellene?

Egy másik tekintetben még az előbbinél is méltánytalanabb a helyzet: míg a közalkalmazottak megkapták vakációs jegyeiket – nem egy erős, gazdag, hanem egy adósságokban fuldokló államtól –, addig a magánszférában dolgozók általában nem részesültek efféle utalványokban, ha pedig nyaralni kívántak menni, akkor nekik is mélyebben (a már említett 55 százalékkal mélyebben…) kellett a zsebükbe nyúlniuk. Arról már inkább ne is szóljunk, hogy az elmúlt években aránytalanul és vitatható módon megnőtt a közalkalmazottak és a magánszférában dolgozók bére közötti különbség. Hogy a ménkű esne bele a társadalmi igazságosság elvébe, mondaná némiképp megkeseredve egyenes beszédű, ám változatlanul egyszerű székelyünk. Azzal persze ő maga is tisztában van, hogy e képtelen helyzetről nem a közalkalmazottak tehetnek, hanem az a politikai csoportosulás, mely kegyek osztogatásával kívánja hatalmát erősíteni – legalábbis így véli székelyünk.

Persze, a kikapcsolódni vágyók szemszögéből azért jó államilag támogatottan nyaralni. Csakhogy ez a rendszer, mint a szubvenciók oly sok esetben, egészségtelen. Gazdasági, társadalmi és morális kérdéseket vet fel, hiszen a támogatott nyaralás árát nem tisztességes azokkal megfizettetni, akik semmiféle állami segítségben nem részesülnek. Legtöbben a munkavállalók közül vélhetően nem is kegyre vágynak, hanem arra, hogy értékeljék munkájukat, szakértelmüket, tudásukat, illetve tisztességesen fizessék azt meg. Hogy ne azért mehessenek könnyebben nyaralni belföldre – mert igenis fontos életben tartani, erőre lendíteni a hazai turizmust, de nem a diszkrimináló állami vakációs jegyek árán –, mert a közalkalmazottak társadalmi csoportjába tartoznak. Hiszen a magánszféra alkalmazottja, ha nyaralni kívánkozik, aránytalanul magas árat kell fizetnie a szélfútta, homokos és mérhetetlenül piszkos tengerpartért. Hogy a magánszférában dolgozók is jogosultak vakációs utalványokra? Igen, természetesen, járni nekik is jár, de nem jut.

Le a kiváltságok halmozásával, le a méltánytalan állami támogatások rendszerével, mondaná egyszerű, ám igazságérzetével mégis a felhőket súroló székelyünk. A szállásadóknak és vendéglátóknak pedig azt üzenné, ne az állami szubvenciók miatt jajgassanak, inkább hajoljanak le alázattal minden náluk elköltött lej után; ne a közös kasszához keresgéljék a kulcsot, hanem a mai igényeknek és elvárásoknak próbáljanak megfelelni, a hétszázát ennek az igaztalan világnak!