Ez a két spicli tanár nem is jött haza azóta sem. Kanadában, Nyugat-Németországban tartózkodtak, a találkozókra sem jöttek el. Amikor november 4. után mintegy provokatív módon rákérdeztek, hogy ugye te is velünk tartasz, ők, a fő párttitkárok, párttitkár-helyettesek stb., a pártvezetőség tagjai 180 fokos fordulattal átálltak a másik oldalra, és provokálták az embert.

Szakmailag nem volt probléma, mert a kisebb létszámú évfolyamokkal jobban tudtunk dolgozni. Én az egy év alatt és a továbbiakban is annyira eggyé nőttem hallgatóimmal, hogy jobban ismertem őket, mint saját szüleik. Havonta vagy negyedévenként írtam egy-egy levelet, és megmondtam, mire számítsanak ezzel a fiúval a gyakorlati munkában. És érkeztek a válaszlevelek, amelyek ma is megvannak. Ezekből az iratokból, magánlevelekből, feljegyzésekből, jegyzőkönyvekből már a 12. gyűjtőnél tartok. Olyan dokumentumok ezek, amelyek minden fontos történést tartalmaznak, még peres ügyet is nyertem a Madách utcai házigazdámmal szemben. A pontosságot a szüleink belénk nevelték. Belénk nevelték a ragaszkodást az alma mater, a Székely Mikó Kollégium meg az egyetem iránt. Ezzel kapcsolatosan eszembe jut Antoine de Saint-Exupéry Az ember földjéből a mondás: ,,Egy házban nem az a csodálatos, hogy menedéket, meleget ad, hogy birtokba vehetjük falait, hanem az, hogy lassan lerakja bennünk kedves emlékeink táplálékát, hogy a szív mélyén megépíti azt a homályos falat, amelyből úgy lépnek elő az álmok, mint a sziklából a forrásvíz." Ilyen ragaszkodással voltam és vagyok mindig az alma mater iránt, ahol negyven év alatt mintegy hatszáz tudományos munkám jelent meg.

Tudománnyal az erdőért

Az volt a tervem, hogy valamikor a tudományos életrajzomat megírom, de azt hiszem, ez a vonat már elment, mert hetven éven túl az ember már nehezebben fog ilyen nagylélegzetű munkába. A negyvenéves, helyesebben 44 éves oktató- és tudományos munkámat a Ki mit tud kötete alapján tudom legtömörebben jellemezni. ,,Kidolgozta több eredeti fafaj magjának kezelési, tárolási módszerét, vetőmagnormáit. Megadta magtermelő állományok kezelésének, utódállományok létesítésének módszereit, bevezette az intenzív csemetetermesztési módszereket, gazdaságos, jól gépesíthető erdősítési technológiákat dolgozott ki, főleg szélsőséges termőhelyekre. Új fűzcserje- és faalapú fűztermesztési módszereket kísérletezett ki. Erdősáv-kutatási eredményein alapulnak a gyakorlati tájvédelmi és fejlesztési tervek. Mérnökbiológiai munkái, a vörösiszaphányók rekultivációs kutatásai, a tájgondozás, a műtrágyával való takarékoskodás is a környezetvédelmet szolgálja. Kísérleti és tanulmányi csemetekertet, demonstrációs ültetvényeket létesített, elsősorban a gyakorlati oktatás fejlesztésére. Új tantárgyakat vezetett be, adott elő, és írt húsz egyetemi jegyzetet." Itt megállok egy pillanatra. 1950-ben, amikor elkezdtem szakírói munkásságomat, a kiadó meghirdette a szakkönyveket, és a pályázó szerzőknek legalább tíz gépelt oldalnyit meg kellett írniuk elképzeléseikről, s a pályázat alapján adták a megbízást. A nyertes döntötte el, hogy hány embert, illetve kiket választ munkatársként. Az első könyvem a 250 oldalas Erdőműveléstan volt, amelyben tulajdonképpen Baranyai József volt a szerzőtársam. Utána az Erdészeti alapismeretek következett, amely három kiadást ért meg több mint tízezer példányban. Sok író-olvasó találkozót rendezett a kiadó. Tudományos ismeretterjesztő munkásságom során talán ez a mű adott a legtöbbet, és segített abban, hogy a fehér foltokat egyes részkérdésekkel kapcsolatban eltüntessük. Felsőfokú szakkönyvként a legértékesebbnek talán a Tompa—Sziklai: Erdészeti növénynemesítés című munkát tartom. Ebben Sziklai kolléga, aki Kanadában a genetika professzora, szerzőtársként vett részt. Amikor a kéziraton dolgoztunk, hazajött. Büszke volt arra, hogy erős ember, nincs honvágya, aztán amikor kimentünk a csemetekertbe, kapálgattunk, egyszer csak megállt a kapa a kezében — szép májusi nap volt —, észrevettem, hogy könny csillog a szemében. Rá­kérdeztem: na, mi az, hát elkeskenyedtél, mégis honvágyad van? Tudod, Károly, 1956 óta nem hallottam kakukkszót. És hallod, hogy a Balfi-erdőben milyen szépen szól a kakukk? Nálunk, a kanadai erdőben legfeljebb a gyalogkakukk rikácsol.

Nyugdíjaskoromban sem tettem le a tollat. 1991-ben jelent meg az Akadémia gondozásában a Parlagfüvek, mert az utóbbi években a parlagfüvek kutatásával foglalkoztam. Több mint hatszáz munka jelzi tudományos munkásságomat. Ezt leltárként mondom csak el, mert nem tudom, lesz-e még rá alkalom. 240 tanulmányt jelentettem meg nyomtatásban, ebből húsz könyv, illetve könyvrészlet. A közösen írt könyvek dolgában mindig örömmel veszem elő a Filius István, Somos András, Túri István által jegyzett, Műanyagok a kertészetben című könyvet, amelyet P. Szabados Katalin szerkesztett remekbe. Az erdészeti fejezet nagyon részletes, mintegy ötven oldalon az intenzív csemetetermesztést és a műanyagok erdészeti alkalmazását tartalmazza. Rö­viden ennyi a könyvekről.

Hat értekezésem jelent meg. Kandidátusi, doktori, azután pályamunka, húsz egyetemi jegyzet, száztíz kutatási jelentés, terjedelmes szakvélemény, gyakorlati jegyzet. Százötven olyan külső megbízásos tervet készítettünk a kollégákkal, elsősorban Tihanyi Zoltánnal és részben Gál Jánossal, amely ugyancsak gyakorlatiassá tette kutatásaimat.

Hogy befejezzem a leltárt: nyolcvanöt tudományos bírálatot írtam kandidátusi, doktori értekezéshez, opponensi véleményeket, bírálóbizottsági tagságot vállaltam. Elsősorban németből, franciából és románból fordítottam.

Tudományszervezői munkáim során a veszprémi Akadémiai Bizottságban dolgoztam húsz éven keresztül mint az erdőgazdasági munkabizottság titkára, utána elnöke, most az erdészeti bizottság tagjaként ügyködöm. Állandóan részt veszünk a közös rendezvényeken, illetve munkabizottságunk segítségével plenáris üléseket rendezünk a veszprémi székházban.

És tudod, amikor a továbbképző tanfolyamokon megjelenő barátaim, jórészt fiatalok — mert hiszen most tucatszámra mennek nyugdíjba az első tanítványaim — rám nyitják az ajtót, az olyan jó érzés.

Távol a szülőföldtől

Az MTESZ-ben, a TIT-ben, az Erdészeti Egyesületben mindig munkálkodtam. Az 50-es évek elején — ezt már az idősebb kollégák tudják csak — helyi titkár, titkárhelyettes voltam. Utána tagként jelen vagyok ma is minden erdészeti egyesületi csoport ülésén. Most az Erdélyi Kört patronálom, hiszen Sopronban körülbelül ötven család száztíz fővel telepedett le az utolsó három-négy évben. Sajnáljuk azonban, hogy zömmel az orvosok, a fogorvosok, az értelmiség jött el.

— Itt feltétlenül közbe kell vágnom. Erdélyben nincs háborús helyzet, nem szabadna ösztönözni a kinti értelmiséget arra, hogy átköltözzék. Egyes megítélések szerint az egyetem által kezdeményezett csíkszeredai magyar erdőmérnökképzés csak olaj lesz a tűzre, hiszen az itt ilyen-olyan diplomát kapott, Erdélyben élő szakember nem tanulja meg románul a szakmai nyelvet, ergo ez már eleve ürügy lesz arra, hogy nehézségeket gördítsenek az egyébként is nehezen megkapható állás megszerzése elé. Ez a kezdeményezés, mint minden, a kelleténél nagyobb segítség, csak felgyorsítja az átköltözés folyamatát.

— Teljesen egyetértek. Ezt bizonyítandó elmondom, hogy 35 unokatestvérrel tartom a kapcsolatot, nem beszélve az unokahúgokról, unokaöcsökről. Bombáztak hónapokon keresztül, hogy használjam ki az úgynevezett kapcsolataimat, és szerezzek munkahelyet. Nem szereztem egyiknek sem. Keserűen mondom, de le kellett írnom, hogy engem a véletlen hagyott itt, mert itt kellett megszereznem az oklevelet. Utána évekig nem kaptam a románoktól útlevelet. Tehát én kényszerből maradtam, de nincs erkölcsi alapom, hogy az áttelepülők ellen beszéljek.

Még egy dolog: mert az egyik kenyeres pajtásom, Kádár Zsombor Marosvásárhelyről írja, hogy Sütő András is kipaterolta mindkét gyermekét külföldre. De Sütő András hazament. És azzal, hogy ő hazament, emberek, magyarok százezreit tartotta otthon. (...)

Erdély, az általunk nagyra becsült és csodált, gazdag, szép ország többet érdemel. Gondoljunk csak a Székelyföld borvízfürdőire. 1942-ben, amikor bejöttem, a sok horgászás miatt nyomorékká váltam, összízületi gyulladást kaptam, hogy csak mankóval botorkáltam. Pesten kivették a mandulámat. Rengeteg gyógyszert gyúrtak belém, és nem javult az állapotom. Egy évig csak egy sánta erdőmérnök-hallgatót nézett együttérzéssel a baráti köröm. A következő nyáron a csíkszentimrei borvízfürdőben öt fürdőt vettem, aztán jártam Uzonkafürdőre meg Tusnádfürdőre, és végül eldobtam a botot. A másik óriási kincse a székelységnek az erdő, amit, sajnos, manapság pusztítanak... Amikor hallgató voltam, Udvarhelyről Gyergyószentmiklósra menet zúgó lucfenyvesek között utaztam. Néhány évvel ezelőtt Udvarhelyről átmentem a Bucsinon keresztül a Kelemen-havasok nyúlványán Gyergyóba, illetve Sepsiszentmiklósra. Hegyi legelők, egymásnak messziről integető luc hagyásfák és csak itt-ott szórványosan újabb erdősítés. Ha a Tolvajos-tetőn átmegyek Udvarhelyről Csíkszeredába, hát fáj a szívem, hogy hová lettek azok az ősi rengeteg erdők. Feltárták a kisbaconi rengeteget is, a Hargitát, Holdmuzsikának nevezik otthon a Hargita egyik nyúlványát, Kakukkhegy, Piliske, Kapushegy, Feketehegy, Murgó, nem beszélve a falu határrészeiről, amelyeket olyan megkapóan ír le Benedek Elek Édes anyaföldem című könyvében.

Egy pillanatra visszakanyarodom az oktató-nevelő munkámra, mert egy csodálatos szakmának vagyunk mi a szolgái. Az egyetemi oktatók különösen, mert melyik más hivatás teszi lehetővé, hogy tanulmányutakon és egyéb szakmai megbízások során az egész országot bejárhassa az ember állami költségen? Most, legutóbb a Dunántúlon jártam a gyönyörű zalai erdőkben. Hát az ottani bükkösállomány olyan csodálatos, amilyet még a Hargitán sem láttam. De a legszebb somogyi, veszprémi, vasi, gerecsei, pilisi erdőket végigjártam. Vadászházakban megszállva, a baráti kapcsolatokat ápolva igyekeztem megismerni az egész országot. Erre alig van más szakmának lehetősége. És ilyenkor jövünk rá, hogy bár nagyon szép utakat bejártam külföldön szerte a világban, de hazaérkezni mindig csodálatos dolog. Mert olyan szép tájai vannak ennek az országnak. Rosszul rendezzük az idegenforgalmunkat is. Sokkal több szívvel, hozzáértéssel kellene működtetni ezt az értékes bevételi forrást.

S végül kitekintve a politikai világba, egy kicsit elszomorít ez a szellemi környezeti szennyeződés, a rosszindulat, az áskálódás, mert két magyar ember háromfelé húz. Ez nálunk, a székelyek között szokatlan volt. Most, amikor a közeljövőben letesszük a voksunkat, és szavazni fogunk, ne feledjük el, hogy a gonosz emberek győzelméhez csupán egyetlen dolog kell: az, hogy a jók ne tegyenek semmit. Ezt Burke mondta, de mi is szívleljük meg, és eszerint döntsünk, amikor színt vallunk, és újjáépülő társadalmunk holnapjába tekintünk.

Lejegyezte: PÁPAI GÁBOR