A korlátozás, a karantén és a vesztegzár a hatalom és a közegészségügyi döntéshozók válasza erre az új, kíméletlen betegségre, melynek a vége talán már sejlik, de minden bizonyosságot kizáróan még nem látszik. Hiszen egyévnyi korlátozás, karantén és vesztegzár után számosan jegyezhetik meg – és nem alaptalanul – egy éve már, hogy ezekkel élünk és még mindig nem változott a helyzet. Közben a vírus mutációi izmosodnak, a betegség hullámai enyhülnek, majd újra erősödnek, s egyelőre távoli még a tömegek immunitása, noha azért a koronavírus ellen beoltottak száma figyelemre méltóan emelkedik.

Mikor lesz vége? – e kérdést talán még a kommunista diktatúrában sem tették fel ily intenzitással, tömegek szintjén, mint mostanság. Mikor lesz vége? – kérdezi gyermek és felnőtt egyaránt, diákok, akik hetek, hónapok óta nem mehetnek iskolába, egyetemisták, akiknek elúszott a felnőtté cseperedés néhány meghatározó hónapja, esztendeje is akár, és kérdezhetik vállalkozók, akiknek a megélhetését, a jövőjét elbizonytalanította vagy akár el is lehetetlenítette a járvány. És most, hogy új tavasz közeleg, bizakodást keltőbben, mint egy évvel ezelőtt, mégsem adható megnyugtató válasz a kérdésre.

Szakértők azt mondják, őszre, télre talán közelebb kerülhetünk megszokott, hiányzó életformánkhoz. Egyelőre azonban a harmadik hullám veszélyeire figyelmeztetnek, arra, hogy saját érdekünkben idegenedjünk el egymástól továbbra is, s újabb korlátozásokat helyeznek kilátásba. Mifelénk már este tíz órától életbe lépne a kijárási tilalom, s tovább szorítanának a vendéglátóiparban is. Másfél hónappal a részleges nyitást követően Bukarest ismét bevörösödött, Temesvár és vidéke pedig vesztegzár alá került. Az egészségügyi miniszter állítja, amennyiben tovább emelkedik a megbetegedések száma, illetve főként az intenzív osztályokon kezeltek száma, bizonyosan újabb korlátozások várhatók. Vlad Voiculescu szerint ez utóbbi mutató jelzi legpontosabban a helyzet súlyosságát, s míg egy-két hete még ezer alatt maradt az intenzív osztályokra beutalt betegek száma, most már majdnem elérte az 1100-at. S közben honosodik a brit vírusvariáns, illetve a dél-afrikai mutáció. Persze, sokkal boldogabbak nem leszünk, ha földrajzi koordináták szerint is betájolják a vírus változatait, ám tény, hogy a helyzet súlyosbodni látszik, legalábbis tőlünk nyugatabbra minden kétséget kizáróan.

A jelek szerint tehát továbbra is e három, gyűlölt szó, avagy fogalom határozza meg életünket: korlátozás, karantén, vesztegzár. Még meddig, mikor lesz vége? Örvendeznünk kellene netán annak, hogy továbbra is szigorú korlátok között élhetünk?

Érdemes talán rögzíteni, e húr nem feszíthető a végtelenségig. Vírus ide, vírus oda, nem lehet időtlen időkig korlátok és tiltások közé szorítani az elgyötört, e szörnyűségtől többé vagy kevésbé szenvedő lakosságot. A társadalmi feszültség már így is meghalad minden eddigi mértéket, s nem lehet sokadszorra is a bezártságot egyedüli megoldásként emlegetni. Nem lehet! Ennyire képes egy kormány? Újabb korlátozások meglebegtetése helyett inkább az átoltottság növelését kellene szem előtt tartani, s valahogy azt is jó lenne már sugallni, hogy dereng valamelyest a fény az alagút végén. Emberi hangra és emberi viszonyulásra lenne szükség, fokozottan, nem fenyítésekre és kizárólagosan számokra és statisztikákra, legyenek azok éppoly megrázóak is. Mert az egyedüli, ami igazán fontos a tömegek számára – nem csupán most, március idusának előestéjén, hanem bármikor e zilált időszakban –, az nem más, mint a szabadság és a szabadulás lehetősége.