Mozgássérült vagyok, aki sok mindenen mentem keresztül, de a tanár úr volt az, aki igazán tudott segíteni, és meg tudta változtatni az életemet. 1994-ben, egy szép szeptemberi délutánon Bálványosfürdőn ismerkedtünk meg a susogó fenyvesek árnyékában, és most már biztosan tudom, hogy a jó Isten akarta így.

Sanyi bácsi, elnézést kérek, de tudom, hogy megbocsátod most nekem a tegeződést.

Soha nem felejtem el, ahogy rátetted a vállamra a kezed, és azt mondtad, segíteni szeretnél nekem. Könnyes volt a szemem, Te arra kértél, engedjem el édesanyám kezét, megfogtál és bevittél egy nagy tornaterembe, ahol kedvesen elbeszélgettünk, felajánlottad a segítségedet, de már akkor azt mondtad, hogy sok-sok évig el kell viselnünk egymást ahhoz, hogy eredményt érjünk el. Nem gondoltam volna, hogy ez 27 év lesz, de hálás vagyok minden pillanatáért.

Nehéz három napom volt, de meghoztam a döntést, és arra kértem szüleimet, vigyenek hozzád, mert szeretném, hogy foglalkozz velem. Remegve léptem be a tornaterembe, de a szereteted, a gondoskodásod és hozzáértésed feledtetett velem minden félelmet, elkezdődött közös munkánk és a saját küzdelmem a javulásomért. Nem volt egyszerű, bevallom őszintén, főleg az első pár év, de mindig meg tudtál vigasztalni és győzni arról, hogy folytassam tovább és ne adjam fel soha!

Most is libabőrös leszek, ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor a két botot a kezembe adtad, arra kértél, lépjek párat, és meggyőztél, hogy tudni fogok önállóan járni. Azt sem tudtam, hova legyek, és meg voltam ijedve, de Te szeretettel és határozottsággal meggyőztél arról, hogy sikerülni fog. Megtehettem segítségeddel életem első önálló lépéseit, aminek nagyon örvendtünk mindketten. Nagyon jó pedagógus és pszichológus módjára mindig motiváltál, nem haragudtál akkor sem, ha néha a könnyeim kicsordultak.

Mérföldkőnek nevezhetem azt a pillanatot, amikor elhatároztad, hogy megtanítasz úszni. Ez egyikünknek sem volt könnyű, ott volt a szerető, féltő édesapám, akit meg kellett győzni arról, hogy  meg fogok tanulni úszni, és az jó lesz. Küzdelmes két év volt, nemcsak nekem, hanem Neked is, de nem adtad fel, el akartad érni a célodat, megadni nekem a felszabadulás és a relaxáció élményét, amit a vízben való mozgás jelent. Ma már imádok úszni, és nagyon hálás vagyok, hogy megtanulhattam.

Nagyon jó volt mindig tudni, hogy számíthatok rád jóban-rosszban. Életem legnehezebb időszakában is mellettem voltál, bátorítottál, biztattál, édesapám halála után sem engedted, hogy feladjam. Azt mondtad, vegyem kezembe a saját életemet, és sikerülni fog minden. Biztató szavakkal, szeretettel egyengetted tovább az életemet, mindig számíthattam egy atyai jó szóra. Mindent elmondhattam Neked, és rá tudtál venni olyan dolgokra is, amelyekről azt hittem, lehetetlenek számomra. Megtanultam Tőled, hogy mozgássérültként is teljes életet élhetek, mindent lehet, csak akarni kell.

Amikor elhatároztam, hogy autót veszek és vezetni szeretnék, akkor is biztattál, és nem lebeszéltél, hanem azt mondtad, önállóságot és szabadságot nyújt majd nekem. Megígérem Neked: nem adom fel, megvalósítom az álmomat.

Egyszer azt mondtad: „segíteni szeretnék a bajba jutott embereknek és örömet szerezni másoknak”. Ezt is tetted, fáradhatatlanul végezted a beteg emberek rehabilitációját, sérült gyermekekkel foglalkoztál, tanítottál, segítettél mindenkinek, vagy az úszás rejtelmeit magyaráztad el csintalan lurkóknak. Mindig hittél a sportban, mozgásban, és hirdetted, hogy egészségünket szolgálja. Életed volt a gyógytorna, a tornaterem és az uszoda, ahol szeretettel és szakértelemmel dolgoztál mindvégig. Kedves, biztató szavaidat nem csak én fogom megőrizni, hanem még nagyon-nagyon sokan.

Isten veled, drága Sanyi bácsi, nyugodj békében!

Szőcs Hilda, Kézdivásárhely