A jelenség legelkeserítőbb példájaként az egykori „szalámigyár” Kórház utcai bejáratához kitett, a járműbehajtási tilalom alóli kivételekre jogosító feliratot említettem, mely amúgy azóta is ott díszeleg, változatlanul és érintetlenül. Azaz egynyelvűen: románul. Igaz, még csak három hét telt el a jegyzet megjelenése óta, nem is lehet elvárni ily rövid idő alatt egy – rövidítésekkel együtt – tízszavas szöveg magyarra fordítását.

Előlegeztem múltkor, hogy nem is egy, hanem két jelenséget kell szóvá tenni e magyarnyelv-mellőzési folyamatban, mely csendesen, észrevétlen szinte, ránk telepedett, s ha hagyjuk, el is uralkodik rajtunk. A második jelenség a magánszférát érinti, kezelése ezért nehézkesebb és körülményesebb is: ha a közintézményekre ilyen-olyan eszközökkel lehet hatni, a „privátnál” csupán az akarat orvosolhatja a hibát. És az a legnehezebb: rávenni valakit, hogy olyasmit akarjon, amit ő maga mulasztott el megtenni.

Ebben az arctakarós-háromlépéstávolságos világban, ami már több mint egy éve nyakunkba szakadt, törvényes kötelesség minden vásárlót-ügyfelet fogadó bolt, műhely, rendelő, szalon stb. bejáratára kifüggeszteni: odabenn kötelező a maszk viselete, kéretik a távolságtartási szabály tiszteletben tartása, kisebb helyiségek esetében azt is, egyszerre hány személy tartózkodhat a szűkebb légtérben. A figyelmeztetések elhelyezését még a vírustagadók is megtették, nincs is ezzel gond – azzal azonban már igen, hogy hogyan oldották meg. És most nem a kivitelezés milyenségére gondolok: láttam már kézzel írott papirost és kereskedelemben forgalmazott táblácskát, ívpapírra nyomtatottat csak úgy, magára és ugyanolyant lefóliázva – a minőség az ízlés és igényesség tükre, és hát ugye, kinek a pap, kinek a papné. Az viszont nagyon is feltűnő, hogy igen sok esetben a figyelmeztetések csak román nyelven vannak kifüggesztve. Olyan helyeken, ahol benn adjonistennel fogadnak, és nem bună ziuával.

Talán szakmai ártalom, de én már csak olyan vagyok, hogy rákérdezek néha dolgokra. Pár napja a dunai bolgárok népnevéből származó, más nyelvre le sem fordítható keresztnevű jóismerősöm boltjába tértem be, az ajtón virított szinte a maszkviselésre, távolságtartásra intő felszólítás. Feledve vásárlási szándékom, megkérdeztem: miért csak román nyelvű feliratok vannak kitéve? Most, hogy mondom, tényleg, válaszolta a pult mögül a gazda. Abban maradtunk, hogy mire legközelebb odamegyek, lesz magyar felirat is az ajtón. Még aznap autószerelő barátomhoz vezetett a kényszer, kapun, műhely ajtaján ugyanazok az egynyelvű figyelmeztetések. A miértre választ nem kaptam, nem is egyeztettünk megoldásról, a műszaki problémák másfelé terelték beszélgetésünk fonalát. És élelmiszert is vásárolnom kellett, kis bolt a legközelebbi, annak ajtaján szintúgy csak román nyelven az egészségbiztonsági kérelmek. Itt is kérdeztem – jól van az úgy, románul úgyis mindenki megérti, hangzott félvállról a válasz. Így igaz: románul mindenki megérti. Pláne mostanság, hogy a turisták ritkábbak lettek a fehér hollónál.

Azért mégiscsak jó volna magyarul is kiírni. Ha már a Fennvaló s a nagyhatalmak száz esztendőkkel ezelőtt úgy akarták, hogy kisebbségben éljünk dédapáink szülőföldjén, ennyit mégiscsak meg kell tennünk. Hogy pluszteher, hogy többletmunka, hogy még csak az hiányzott, hogy erre is oda kelljen figyelni? Hát igen: aki kisebbségben él, annak kétszer annyit kell tanulnia és dolgoznia, mint többségi társának – csak aki ezt megérti, annak nem kopik le nevéről az ékezet.

Mióta tudatosult bennem ez a jelenség, egyfolytában a megoldáson gondolkodom. Például lehetne bojkottálni azokat az üzleteket, melyeknek bejáratán csak egynyelvű felszólítások találhatóak, de nem vagyok a radikális megoldások híve, azonkívül nem hiszem, hogy ilyen jellegű közösségi összefogás manapság megvalósítható lenne. Talán a civilektől jövő kezdeményezés lehetne a járható út, van is előzménye: pár esztendeje kétnyelvű, többek közt a kapubejáratokhoz kihelyezhető parkolásmegtiltó táblacskákat osztogatott ingyen egyik szervezet, ötletük népszerűnek és legfőképp sikeresnek bizonyult. Minden bizonnyal találnának támogatót is egy újabb kétnyelvűsítési akció kivitelezéséhez, hiszen akad még, akinek fontos magyar anyanyelve éltetése.

Addig is, míg erre sor kerül, hátha néhány vásárlót-ügyfelet fogadó bolt, műhely, rendelő, szalon stb. tulajdonosa-főnöke elolvassa ezt a kis eszmefuttatást, és felébred benne a tenni akarás.