Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Erdélyben, így Székelyföldön is – ahogy erősödni kezdett az európai trend – ismét hangsúlyossá vált és bizonyos körzetekben egyre inkább megfogalmazódik az az igény, hogy az elő- és kertvárosi övezetek, amelyek egy-egy jelentősebb várost vesznek körül, önkormányzati szövetségbe tömörüljenek. Van is erre egy elég rusnya kifejezés, amely „metropoliszövezetként” határozza meg azokat a falusi jellegű településeket, amelyek elhelyezkedésüknél, gazdasági és demográfiai jellegzetességeiknél fogva erre predesztináltak. Nyilvánvaló, hogy Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben vagy Brassó esetében ez azért fontos, hogy 250–400 ezer lakos igényeit szolgálhassák ki közös erővel, olyan hazai és uniós pénzforrásokat hívhassanak le, amelyek mentén érvényesül egy-egy átfogó stratégia, s ezáltal az adott környéken megnövekedhet a befektetési kedv, a régió vonzóbbá válhat termelőegységek és logisztikai központok létrehozására.
Fenyéd: folyamatos a változás
Székelyudvarhely megyei jogú város, a maga mintegy harmincötezer fős népességével, infrastruktúrájával, intézményeivel valóban jelentős hatással van közvetlen vonzáskörzetére. De korántsem akkora ez, mint az említett nagyvárosok esetében. A szocializmus idején olyan gyárak és üzemek létesültek, amelyek igényelték a vidéki munkaerőt. Az ingázók hozzávetőleg egy 50 km sugarú körből jártak az akkori munkahelyekre. A Kovászna megyei Erdővidék, Székelykeresztúr és környéke, a Nyikó mente, Sóvidék, a két Homoród mente munkavállalóinak jelentős része keresett és talált megélhetést. A kilencvenes években ez a tendencia itt megtorpant. Ha önkormányzati, adminisztratív szempontból nem is történt szervezett előrelépés ilyen téren, a gazdasági helyzet azt eredményezte az ezredforduló évei táján, hogy a kedvező árviszonyok és a környezet alkalmassága jóvoltából a vállalkozások túlterjedtek a székely anyaváros közigazgatási határán. Északi irányban Szentlélek és Farkaslaka felé, nyugaton Felsőboldogfalvára, a keleti oldalon pedig Fenyéd és Máréfalva községek felé volt érezhető – és érzékelhető ma is – a tőke és a termelőkapacitás kiáramlása.
Amikor lehetőség adódott – 2004-ben –, sor került Küküllőkeményfalva és Fenyéd leválására, így attól kezdve önálló községként él e két falu, míg a 13A jelű országút mentén hosszan elhelyezkedő Máréfalva egymaga alkot közigazgatási egységet.
Fenyéd: Szerény parasztházak a korszerű épületek árnyékába
Mivel Fenyéd is részben az országút mentén helyezkedik el, és Udvarhely legelső szomszédja, közvetlenül érezhette az urbanizáció hatását. A város szélén új ipari és logisztikai objektumok létesültek a rendszerváltás után, olyannyira, hogy a két helységtábla, a falu és a város között a beépíthető és értékesíthető terület gyakorlatilag elfogyott. Az úttól valamelyest félreeső, ám lakhatási célokra felmért telkek is jórészt elkeltek mára. A mezőgazdasági tevékenység itt szünetel, még a mostani recesszió dacára is folyamatosan zajlanak az építkezések.
A korábbi Máréfalva község demográfiai mutatói a következőképpen alakultak: 1941-ben 3193, 1956-ban 3292, 1977-ben 3582, 1992-ben 3620 lakos élt itt. A szétválást követően is érezhető a gyarapodás, hiszen Máréfalván 2011-ben 1995-en laktak, napjainkban a lélekszám meghaladja 2100 főt.
Fenyéden 1180, Küküllőkeményfalván 708, azaz 1888 főt írtak össze (2011), jelenleg azonban itt is meghaladja a kétezret a népesség. Tavaly október közepén szereztük be az ide vonatkozó legfrissebb adatokat, miszerint a község lélekszáma 2087 fő. Keményfalván történetesen a negatív mutatók is pozitívra váltottak az ezredforduló után.
Keményfalva – kisebb, falusiasabb, barátságosabb
A Felszeg a Nagy-Küküllő hídján felül található településrész, az Alszeg pedig onnan folytatódik le, a községközpont felé. Ahogy haladunk a falu felső vége felé, egyre vidékiesebb jelleget mutat a település képe, bár feltételezhető, hogy a népességgyarapodás jórészt a kiköltözéseknek köszönhető. Szembetűnő a faragott székely kapuk jelenléte. A legrégebbit 1881-ben állították. Most harmincöt faragott kis és nagy kaput számlálhattunk meg.
Helyi forrásokból megtudtuk, hogy a földek jelentős részét zetelaki gazdák művelik. Történtek gyümölcsfa-telepítések is, amelyek termőre fordultak, s jelzik, hogy komoly odafigyeléssel – megfelelő kerítések kialakításával – távol tarthatóak a vadállatok. Árpát, búzát, burgonyát vetnek a szántóföldeken.
A múlt század harmincas éveiből való bútorzat a tiszta szobában
Az ezredforduló környékén a faluban 190 szarvasmarhát. 40 lovat, 350 juhot tartottak. Községi szinten, de itt, Keményfalván is érezhető, hogy növekedett a gépesítési kedv. Jószerével eltűnt a szénakészítés hagyományos módja. Ma már csak a meredekebb dűlőkben kaszálnak kézi erővel vagy kisgépekkel. Mondhatni, általános a bálába préselés, amely az annyira jellemző szénaboglyák eltűnésével járt. Ahogy a kézi erőt váltja a traktor, itt is egyre kevesebb lovat tartanak.
A két faluban jelentősen gyarapodott az utóbbi években a juhok és a kecskék száma, a hatszorosára növekedett a 2001-es szinthez viszonyítva. Ebben az évben 1969 egyedből áll a juhállomány, kecskéből 188 példány található a nyilvántartásban. A növekedés főleg olyan megfontolásnak tudható be, hogy a tartásuk könnyebb, hiszen kiadhatóak a majorházakhoz, illetve farmszerű gazdaságokban közösen legeltetik, anélkül, hogy esténként rendszeresen hazajárnának, illetve kedvező a támogatási rendszer is, amelyet a nagyobb állománnyal rendelkezők ki is használnak.
A hátsó szoba egyik sarka
Jártunkban-keltükben annak nyomait kerestük, hogy a jól érzékelhető fejlődés mellett milyen lehetőségei, milyen útjai vannak a hagyományos településkép megőrzésének.Ez részben akkor valósulhat meg, ha van ilyen szintű önkormányzati kezdeményezés, illetve olyan esetekben, amikor a tulajdonosok ragaszkodnak a régi formákhoz. Ilyen téren igen érdekes és értékes tevékenység, ami az 141-es házszám alatti ingatlanon zajlott. Nagy-Imecs Zsuzsanna nyugalmazott könyvtáros Székelyudvarhelyen nőtt fel, városi környezetben, de világéletében ragaszkodott a népi foglalkozásokhoz, a hagyományos életvitelhez és a paraszti kultúrához. Teljesen természetes volt, hogy a falura is figyelt, s családtagjaival együtt ilyen célt tűzött ki maga elé. Ezt a hagyományos portát huszonnégy évvel ezelőtt vásárolták.
A helyiek Sebők-házként ismerik az 1916-ban épült bennvalót, amely majdnem sértetlenül, nagyobb átalakítások nélkül érte meg az ezredfordulót. Hármas osztatú, így két tisztaszobát alakítottak ki, illetve a középső helyiségben egy olyan „szalont”, amely egyesíti a konyha és a nappali, illetve az ebédlő funkcióit. Az utca felőli tisztaszobába (az első házba) Székelyudvarhelyről származó, kissé polgárias jellegű bútordarabokat is hoztak az itt talált és gyűjtött berendezési tárgyak mellé. Kissé világosabb ezek színvilága, a múlt század húszas-harmincas éveire jellemző ízlést tükrözik. Érdemes tudni, hogy annak idején Zsuzsa édesapja asztalosként dolgozott a székely anyavárosban, ahol hasonló darabokat készített, gyakran falusi családok megrendelésére. A családi relikviákat harmonikusan illeszthették be a keményfalvi eredetű berendezési tárgyak társaságába. A hátulsó ház egyik sarka a múlt század nyolcvanas éveire visszautaló nappaliként, akár dolgozószobaként értelmezhető, Zsuzsa ide egyfajta pluszként még a létezett szocializmus korából származó könyveket, edényeket is elhelyezett. Szőttesekkel, varrottasokkal vette körül magát. Ez a sarok a Nagy-Imecs házaspár ifjúkorára emlékeztet, amelyet sikeresen egészít ki a Videoton gyár színes televíziót reklámozó plakátja. A helyiség többi része – mintegy háromnegyede – már száz-százhúsz éves berendezési tárgyakat, textíliákat foglal magában, amelyeket a tulajdonos és ismerősi köre gyűjtött, illetve varrt, és hímzett hozzá a hagyományos mintakincs alapján újabbakat.
Régi eszközök a tornác alatt
A tornácok is sértetlenek. Az ereszben és a hátsó tornácszakaszban további bútordarabok, padok, padládák, rajtuk cserge, pokróc, kikészített báránybőr kapott helyet. Egyrészt kényszerűségből régi használati tárgyak, munkaeszközök sorakoznak a tornác alatt. Egy időben szuvenírboltot is üzemeltettek, vagy inkább csak próbálkoztak véle – erre emlékeztet a stílusosan kialakított, utcára nyitható kis elárusítóbódé. Nyaranta ugyan korábban volt némi idegenforgalmi érdeklődés a gyűjtemény iránt, hiszen a házat időnként megnyitotta a bejelentkező csoportoknak, amelyeket Zetelakán, Zeteváralján, Ivóban, Varságon működő panziótulajdonosok irányítottak hozzá. Hogy ennek nem lett 2020-ban folytatása, annak a járvány az oka.
Sebők-ház
Volt olyan beszélgetésünk is a családdal, hogy akár kézműves táborok is szervezhetők ide. Nem kell ehhez feltétlenül intézményes keret, csak jó szándék és irányított érdeklődés. Azt is el lehet képzelni, hogy a Hagyományőrző Házat – így nevezik a családban a bennvalót – hosszanti irányban kibővítik, meghosszabbítják a hátsó traktust egy további szobával, ahol téli időszakban is lehet foglalkozásokat tartani. De a csűrben is rejlenek lehetőségek, hiszen az ma kihasználatlanul áll. Idő és pénz kérdése. Ehhez feltételezhetően kell majd egy következő generáció, a felnőtt gyermekek és unokák hozzáállása is. A tulajdonos szomorúan mondta el, hogy a korábbi években mindig visszalátogattak a Sebők leszármazottak, akik Ausztráliába szakadtak, és gyakran ottani vagy máshol élő rokonaikat, ismerőseiket is elhozták Keményfalvára, de idén ez a csoport is elmaradt. A ház karbantartásával telt el ez az esztendő.
Fenyéd – a város előszobája
Ahogy már korábban is említettük, közvetlenül kapcsolódik Székelyudvarhelyhez a községközpont. Míg húsz évvel ezelőtt a bejegyzett traktorok száma mindössze 4 volt, ma 40 forgalmi rendszámmal ellátott mezőgazdasági gépet, önjáró felszerelést találunk. Megmaradt még a konyhakerti növények termesztése, a hagyma mellett ma már fólia- és üvegházakban is termelnek a piacra. Viszonylag magas a városi munkahelyekre ingázók száma, és úgy tűnik, hogy a járványhelyzet miatt bekövetkezett elbocsátások nem érintették a fenyédieket. Olyan külföldön munkát vállalót, akinek iskoláskorú gyermeke van, mindössze négyet tartanak nyilván. Az időszakos külföldi munkavégzés ennél jelentősebb lehet, de erre vonatkozóan nincsen kimutatás, hiszen rövid időszakokra vagy valamilyen szezonális tevékenységhez kapcsolható.
Biztató próbálkozás
Az is jól érzékelhető, hogy az újabb építésű családi házak nagy része bebíróké, akik a városból költöztek ki. Maga az a tény, hogy 215 – a községben bejegyzett – vállalkozás működik, azt jelzi, hogy a tevékenységi körök is nagyot változtak 1989 után. Ehhez még hozzárendelendő az a 33 udvarhelyi vállalkozás, amelynek itt van a munkapontja. Az utóbbi négy évben 117 új építkezésre bocsátottak ki engedélyt.
Mivel ide is nagy méretű, két- vagy többszintes családi házak épülnek, a hagyományos formájú parasztházak valósággal elvesznek azok árnyékában. Mivel a forgalom az országúton, de a Zetelaka, illetve Gyergyó felé tartó, 138-as jelű megyei úton is igen erős, jelentős a zajártalom. Emiatt az új épületek az utcafrontról bennebb kerülnek. Az útépítések és a modernizálás következtében az utcaszint is jelentősen megemelkedett. Nagyot változott az utcakép, bár a szép számban fellelhető régi nagy- és gyalogkapuk megmaradtak, néhol újabbakat állítottak, s külön öröm azt látni, olykor arra is jut energia, hogy régi házakat a hagyományt tisztelő módon újítsanak fel.
Fenyéd esetében egy olyan program alakíthatná szerencsésen a még nyomokban meglévő utcaképet, formálhatná a helyhez illő korszerűt, amely modern kivitelben, de nagyobb tömegben javasolná az új kivitelezések megvalósítását. Talán létrejöhetne egy „elő-” vagy „alvóvárosi” stílus, amely másutt is mintául szolgálhatna.
Örvendetes fejlemény volt a legutóbbi napokban, amikor felkerestük a székelyudvarhelyi DTP Stúdiót, amelyet a Fenyéden letelepedett Fischer István Alfréd vezet. Rájuk bíztuk a transzparenseink elkészítését. A nyomdaipari szakember olyannyira megkedvelte az általunk indított mozgalmat, azokat a településkép-védelmi táblákat, amelyeket a szomszédos Zetelaka községben helyeztünk ki, hogy önszorgalomból elkészítette annak fenyédi változatát. Pontosabban csak a tábla vázlatát, hiszen grafikailag még alkalmazni kell a községhez – itteni jó példákat kell hozzá keresni –, és be kell illeszteni abba az érdeklődési körbe, amely az itteni arculatot alakítja. Bízunk benne, hogy hamarosan sikerül „megkívántatni” ebben a két faluban is a programunkat, a helyi vezetés, az építőipari szereplők és – természetesen – a tulajdonosok is befogadják, részt és szerepet vállalnak ebben az építő jellegű folyamatban. Maguk és mások örömére.
Simó Márton
