László Zsuzsa
Már megint azon a ponton vagyok, hogy úgy kivágom a macskát, mint a macskát… dolgát végezni. A sarokban a viszonylag új pálmám halódófélben (a régi sem jókedvében adta fel), a kanapé, fotelek saját kezű restaurálás után újra kibelezve, könyvespolc napról napra egyre sikeresebben lehámozva, az alsó szomszédok (igazán csodálatra méltó) türelmének állandó feszegetéséről nem is beszélve.
Merthogy a macskának éjjel kettőkor jut eszébe lefordulni a fűtőtestről, felborítani az előszobában a kulacsot, s ha már felébredt, játszani egy kicsit a szőnyegekkel, ami nála abból áll, hogy ide-oda rángatja őket. Szóval, akkor jön rá a hoppáré. Utána meg olyan édesen, ártatlanul alszik tovább egy puha plédben elhelyezkedve, mint egy csecsemő. És persze, a tulajdonviszonyokat tekintve nem is nekem kellene többnyire őt rendezni. A gyermek – az igazi gazdája – agyonszeretgeti, én pedig etetem és hordom fel az emeletre a macskaalmot. Amikor azzal fenyegetem az igazi tulajdonost, hogy most van a most, mehet máshová (a macska, nem a gazdi), a tulajdonos kikacag, mert tudja, hogy nem teszem meg. Te is szereted, mondja. Hát…
Mielőtt bárki azt hinné, hogy van megoldás a növények megkímélésére, hát téved. Volt neki saját füve, mert kell a zöld a gyomrának, tudom. Kipróbáltam, akkor sem úszták meg a növényeim, reménytelen. Körömkaparója is van, de neki a könyvespolc jön be. Szeretem az otthonunkat, folyton rendezgetek valamit, pláne egy éve, amióta többnyire itthon dekkolunk. De a rombolás nagyon is szemmel látható. Szóval, nézem a megtépázott pálmát a sarokban, dühöngök, a macskát kivágnám, aztán előveszem a kajáját, és elkacagom magam, amikor megiramodik mellettem a tálja felé. Hová jutottam? Sosem voltam macskarajongó, most meg ne, mit csinálok! Szeretek egy – azért elég szép – fenevadat.
Miközben ezekkel, a fent említett macerákkal bajlódom, elszégyellem magam. Van baj elég, igazi, én meg miken zsörtölődöm? És ráadásul még beszélek is róla. Aztán rögtön elkezdem nyugtatgatni a lelkiismeretemet. Bár nagyot változott az életünk, és valóban kétségbeejtőnek tűnik sok minden, nem szoronghatok folyton azon, ami az ajtón kívül történik. Lehet, ösztönből védi magát az agy, a lélek. Úgy tesz, mintha minden rendben volna, mintha csak egy mindent szétromboló fekete macska lenne a probléma, egy kibelezett kanapé a hozzá tartozó fotelekkel és a sarokban senyvedő akármi, amit már lassan nem lehet pálmának nevezni. Apró dolgokból állnak össze a napok, és ha ezekre a megszokott módon reagálok, olyan, mintha tényleg még normálisan élnénk.
A macska persze marad, elriasztja a teraszról a galambokat. Na, jól van, nem csak azért…
