Jövő hétre fogalmazást kell írnom a szabadságról. A tanár bácsi ideges lehetett, amikor Kevinkére förmedt: – Nem az anyád éves szabadságáról, fiam, általában, az emberi szabadságról! Ideje kicsit elszakadni a székely földhözragadtságtól, s elgondolkodni az élet hatalmas dolgain.
Ez rád is vonatkozik, Henike, ha lenyelted azt az irdatlan falatot! Na de a fogalmazás! Először is, kimentem a városba. Adatgyűjteni. Mert igaz, hogy mondta a nagyapám, hogy az egyén szabadsága ott végződik, ahol a társáé kezdődik, s ez az a finom vonal, amelyet csak bizonyos szellemi és érzelmiintelligencia-szint felett lehet konfliktus nélkül meghúzni – de ezt hiába jegyeztem én meg az ajtó mögül, mert egy kukkot sem értek belőle. Inkább lehozom szépen az én szintemre, illetve a város szintjére, s úgy emelem vissza az élet nagy dolgainak emelvényére. Először is a korlátlan szabadság első jele: nincs olyan egybefüggő járdaszakasz, amelyen biztosított lenne az én biztonságos, gyermeki sétám anélkül, hogy az ott parkoló autók miatt ne lenne muszáj-szabad lelépnem az útra. Autók a gyalogátkelőkön, a zöldövezetben, a kereszteződésekben, a kétirányú utcák mindkét sávján, elhagyott-elfoglalt játszótereken, mindenhol, ahol szabad és törvényes. A legtöbb helyen piros keretben piros kereszt jelzi kék mezőben, hogy itt nemcsak szabad, hanem egyenesen meg is kell állni. Másképp biztos, nem így volna, hisz a szabály az szabály, főként Székelyföldön. Erre büszke is vagyok. Egyébként büntetnének, akárcsak a maszktalanokat. Igaz, többnyire akkor, ha a maszktalanok idősek, vagy jobban öltözöttek, vagy kevesen vannak, mert a kevésbé jól öltözött, hangosan vonuló, népes csoportokat általában békén hagyják. „Az életösztön mindent felülíró szabadsága ez számonkérés és kötelezettségek nélkül, egy puha, saját szabályaitól gúzsban toporgó társadalomban.” Na, erre varrj gombot! Ez sem az én mondatom, persze. De megyek is tovább.
Folytatom sétámat a szabadság városában. Betöltöttem a 15. életévem. Igaz, még szuszmogok néhány beidegződéssel, például a tömör Csókolom helyett próbálok Jó napot-ot köszönni a szemmel rám lámpázó szomszédoknak, tanároknak, főként ha bácsik. Nem tudom, eléggé szalonképes-e ma ez a bácsi, vagy legyen a férfi, az erősebbik nem, akár az első látszatra férfinak kinéző embertárs. Édesapám mondogatja olykor, ha még sokáig bolondul a világ háborúmentes jó dolgában, lassan lehetetlen lesz úgy megszólítani valakit, hogy ne legyen nemi-faji-vallási-ideológiai-gédépérés sértés belőle – ördög tudja, mit jelent, de nagyon tudományosan hangzik. Tehát adatgyűjtő séta. Picit figyelve, hisz a lehetőségek tárházától kipirult biciklis fiatalok járdán, parkban, főtéren, mindenhol gyorsan és bátran tekernek egy korlátlan internetet és szabadságot jelző jövő irányába. Ez a jövő pedig egy bicikliút-hálózat, külön védett sávon, a környező falvakig kígyózón, gyalogos és autó nélküli boldog varázsban. Egyszer. Majd. Ha. Haha. Hahaha. Állok a főtéren és elbizonytalanodom. Ez is a szabadság rákfenéje. Annyi a lehetőség, hogy egyszerűen képtelen vagyok irányt választani. Jobbra az okosak, balra a szépek. Megnézhetném a kertvárosban a több ezer, magánházra tűzött székely zászlót, hisz oda nagyon szabad, állítólag. Tudom, hogy unalmas, nincs semmi csavar benne, inkább oda szeretjük tűzdelni, ahová nem szabad, mert úgy izgalmasabbak a tejfekete mindennapok. Meg hát lehet róla beszélni is. Sokat. Be is térhetnék a városatyák-anyák-másfélék ülésére akár, hisz van maszkom és fertőtlen a kezem, hadd lássam a szabadságot teljes működő valójában. Utoljára édesapám vitt be, akkor még egyformán kopott volt az Igen, a vitajelző Nem és a Tartózkodom gomb a szavazókütyün. Most állítólag, ha megbetegszik az ellenzék egyszem-kétszem-háromszem tagja, a fő vonalból kell átülteni valakit, hogy a demokrácia mindkét lábára jusson papucs – ezt sem én mondtam.
Eluntam a sétát. Az álldogálást is. Hosszú is lett ez a fogalmazás. Más is unhatja. Gondolom, a falun élő diáktársaim is hasonló online feladatokat kapnak a nyári konyha linóleum-abroszos-ötgés valóságában a táblagépre szemráncolva, de ez hadd legyen az ő dolguk. Mondtam már, hogy kissé figyelemzavaros vagyok, vagy valami hasonló, ugrálok előre-hátra gondolatban tanórán is, mint a romániai vakációs időpontok? Szürkülödik is. Azt sem tudom, voltaképpen mi a bajom. Lehet, éhes vagyok. Hazaindulnék, neki a nagylovas vitéz terének – ha nem félnék. A pár megmaradt olvasólámpa fénye mellett olyan sötét borul arra a hatalmas térre, hogy a parkbeli varjak is csak úgy merik átrepülni éjnek idején, ha legalább egy denevér elkíséri őket. A föléje magasodó kísértetkastélyról nem is szólva. Szállj-szállj, szabad bőregér! Inkább kerülök. Körülötte fényes. És egyenes. Akárcsak a korlátlan szabadság, azaz az Őrkő felé vezető út. Ott kellett volna telket vásárolnunk egykoron – mondta a tőszomszédunk –, talán nagyon olcsó lett volna, az adó is kicsi, s a telekkönyvezési papírokkal sem kellene most bíbelődni. Persze, az nem a Rózsa utca. Ott az utolsó aszfaltrajzverseny óta eltelt hatvan esztendőben nem sok történt. Talán most, hogy végre ásatásokat végző régészekre bízták a karbantartását. Nem tudom, mit fogok írni végül. Ez egy nagyon szép, szabad város. Kedves, megértő és elnéző. Türelmes. Ezt fogom megírni. Itt jó nagyon szabadnak lenni.
Ui. A fiú hazaért. Az egymásba ütköző szabadságok soha véget nem érő útján jött. Talán még leküldöm. Nézelődni. Hadd lásson, okuljon, majd, ha felnő, oldjon meg párat a megoldhatatlannak tűnő dolgokból.
Klárik Attila
