Ülhetnék sebzett lélekkel egy Los Angeles-i luxusvilla teraszán, és dollármilliomos világsztár barátnőm kérdéseire válaszolva kellene megküzdenem dollármilliókat érő, feltörő könnyeimmel. Kemény lenne! Ráadásul a fél világ még meg is szólna mindezért, és ilyen-olyan jelzőkkel illetne. Jó, mondjuk, az enyhén simogatná megtört lelkemet, hogy a másik fele velem tart, és megértő együttérzéssel követi, ahogyan próbálok normális, hétköznapi világsztár életet élni, magánéletemet védve a kíváncsi szemek elől. Csak hát nehéz ám, mert folyton reflektorfényben kell lenni, és mesélni, és mesélni, pontosabban panaszkodni egy igen emberpróbáló élet nehézségeiről.

Jaj, Istenem, remélem, nem tűnök hozzá nem értő gonoszkodónak. De végül is ehhez a témához (is) mindenki teljes hozzáértéssel viszonyul és mond véleményt egész határozott hangnemben. Akkor én miért ne tehetném?

Azért itt leállok, bár nekem is vannak még gondolataim a hercegi párral és az általuk hátrahagyott világgal kapcsolatban, de nem tisztem és dolgom itt és egyáltalán fejtegetni. Azt viszont ki merem mondani, hogy mennyire abszurdnak, szinte gyomorforgatónak látom ezt az egész cirkuszt. Feje tetején áll a világ, egyre kétségbeesettebben próbáljuk kidugni az orrunkat a kilátástalanságból, megérteni, túlélni mindazt, ami velünk történik ezekben a valóban emberpróbáló időkben. Kicsit olyan az egész, mintha párhuzamos dimenziókban élnénk. Van a valós élet és vele párhuzamosan egy burokban létező, szinte meseszerű világ, ahol másfajta komoly dolgok miatt lehet siránkozni. „Kinek mi a buli”, kinek mi a komoly. Persze, ez sem új keletű jelenség, de most valahogy erősebbnek tűnik. Lehet, velem van valami baj, de amikor az a hír jön szembe, miszerint világszinten megugrott az öngyilkosságok száma, és közben a hercegi pár és a királyi család közti „meccs” folyik még a csapból is, nem tudom, melyiket is kéne komolyan vennem…

Közben az is lehet, hogy jól jött most ez a történet, eltereli egy ideig a figyelmet a valós gondokról, van min csámcsogni, van beszédtéma, van friss ponyvaregény folytatásokban. De mivel kicsi vagyok én, hogy beleártsam magam a nagyok dolgába, itt tényleg leállok, és bocsánat, csak hangosan gondolkoztam. Most megyek és befejezem az ebédet, nincs más gondom. De jó nekem!