Az 1722. március 30-án Nagyszebenben tartott erdélyi országgyűlésen a rendek – az erdélyi vármegyék, a székely- és a szász „náció” (rendi nemzet) küldöttei – elfogadták a nőági örökösödési törvényt.
A dunai Habsburg Birodalom feje, I. Lipót császár – aki többek között Magyarország királya és Erdély fejedelme is volt – 1703-ban rendezte a Habsburg-trónöröklési rendet. Nagyobbik fiát, Józsefet közép-európai országainak örökébe szánta, a kisebbiket, Károlyt az utód nélkül elhunyt, szintén Habsburg-házi spanyol király, II. Károly utódjául. A kölcsönös öröklési szerződés szerint a dunai monarchia országai és tartományai oszthatatlan és elválaszthatatlan egységet alkotnak, azokat egyetlen tagban kell átörökíteni. 1705-ben elhunyt I. Lipót, őt követte a trónon I. József, aki 1711-ben fiú örökös nélkül váratlanul elhunyt. Ekkor tért haza a spanyol trónért V. Fülöppel harcoló Károly, lemondva ibériai igényéről, s bátyja örökébe lépett: VI. Károly néven német-római császár, III. Károly néven Magyarország királya és Erdély fejedelme lett.
Károly 1713-ban kihirdette a Pragmatica sanctio (gyakorlati rendezés, törvényes végzés) néven elhíresült rendeletet, amelyet az 1703-as megállapodáshoz képest kibővített azzal, hogy az elsőszülöttségi jog alapján nőágon is öröklődjön az uralkodói jog.
Károlynak négy gyermeke született, közöttük azonban csak egyetlen fiúgyermek: Lipót János, aki mindössze hét hónapig élt. 1717-ben megszületett Mária Terézia, akinek öröklése érdekében a császár-király 1720-tól a birodalom összes országában igyekezett elismertetni a Pragmatica sanctiót. Ezt különösebb ellenállás és fenntartás nélkül elfogadtatta az örökös tartományokkal, Trieszt és Fiume városaival. Az erdélyi rendek 1722. március 30-án tartott országgyűlésükön ismerték el a nőági örökösödést.
1723-ban Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták a Pragmatica sanctiót. Hangsúlyozták továbbá, hogy az Ausztriai-ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán a Habsburg-ház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog. Ezt az a felismerés diktálta, hogy sem a Magyar Királyság, sem Erdély nem képes egyedül megvédeni magát a külső hatalmak, kiváltképp a törökök ellen.
