Szoboszlai Aladár életében meghatározó élmény volt 1953—54-es pere és börtönbüntetése. Míg a korabeli ellenzék csak elméleti következtetések nyomán fogalmazza meg: ,,az egész szocialista tábor egy nagy börtön", addig Szoboszlai Aladár a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a kommunista diktatúra a börtönök világával a félelemnek olyan forrását teremti meg, amely lehetővé teszi, hogy egy szadista aparatcsik ezreket alázzon meg kénye-kedve szerint, zárjon börtönbe, hurcoltasson el a lakhelyéről, kergessen a halálba.
Szoboszlai Aladár a kommunista rendszer által megteremtett félelmet a legnagyobb hatalomnak tekintette. A 65 oldalas irat a félelem legyőzésére irányuló önnevelés egyik olyan alkotása, amelynek ismerete nélkül nem is érthetjük meg azt az erkölcsi tartást, amellyel nemcsak a halálos ítéletet fogadta, hanem a sorstársai egy részének nyíltan hangoztatott számonkérését is: miért juttatta őket a kivégzőosztag elé, életfogytiglani börtönbüntetésre, nehéz rabságba.
Nem mártírok kötelező ,,viselkedési normája", hanem a kommunista, szocialista eszmerendszer tarthatatlanságáról, a rendszer megdöntéséről már korábban kialakított szilárd véleménye mondatta vele a kivégzés előtt: ,,Miért félnék? Nem mi, papok hirdetjük a Mennyeknek országát?"
Nagyhatalom című tanulmánya az ötvenes évek romániai politikai, társadalmi életének, a hatalom gyakorlásának fontos látlelete. ,,A kommunista kormány elképzelése reális, ők, akik letiporták a szabadságot, ismerik az eljárást, hogyan lehet lépésről lépésre megfojtani azt, ismerik az emberek gyávaságát, annyira, hogy még a szabad választástól sem félnek.
Garanciájuk a félelem. A félelem pedig nagy hatalom, talán a legnagyobb. Oly hatalom, mely istenekkel viaskodik. Krisztus urunk éles logikával tanított, széjjeloszlatta a kételyeket, leküzdötte a félreértéseket, erősebb volt a betegségeknél, feltámasztotta a halottakat, lázba hozta az apostolokat, megtörte az ördög hatalmát, de megmaradt a félelem. (…) A félelem megbénítja az ember cselekvő erejét. Millió és millió ember megbénul. Tízmillió ember nem tudott eltávolítani tíz méter széles vasfüggönyt. Félt, hogy meghal a műveletben, s ezért vállalta a még biztosabb, de kevésbé félelmetes biztos halált. (…) Éhhalál fenyegetett a börtönben. Kilencen voltuk egy szobában, de már nem emberek, csak árnyak. Politikai foglyok, valamikor nagyszájú egyének, vitéz katonák s acélidegzetű kulákok sorvadva vártuk a biztos halált. A program a kiéheztetés volt. Ettünk volna füvet is, ha hozzájutottunk volna. Az őrök minden este ellenőrzés végett megveregették fakalapácsokkal a rácsokat. Fölényes formalitás volt ez. (…) A reflektor mögött pedig egy ember állt, géppisztollyal a kezében. Egy ember s egy géppisztoly, tulajdonképpen 600 fogollyal szemben. Amikor az éhség a tetőfokára hágott, amikor a halál az ajtóban kopogott, azt javasoltam, szökjünk meg. Meglazítjuk a rácsot, néhány ugrással a katonáknál vagyunk, hiszen a fény átmérője csak néhány méter, egy ugrással kint vagyunk a sugárkörből, s megmentettünk kilenc életet. A vitézek közül egy sem vállalkozott. Várt, s mit várhatott? Kerülő úton sikerült kikerülnöm a szobából, ravaszsággal, s a kint levők segítségével megkerültem az emberi félelmet.
Ismertem egy püspököt — megbízatásból földalatti egyházat szervezett a kommunista rendszerrel szemben. Lelkiismerete teljesen nyugodt volt, hogy egy szent ügyet végez, semmi oka nem volt feltételezni, hogy elárulják, s mégis félt, állandóan félt, annyira, hogy amikor letartóztatták, »Deo gratiast« mondott. Istennek legyen hála. Miért? Mert megbukott egy szent ügy? Tudta, hogy súlyosan fogják büntetni, halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték. De tudta azt is, hogy a vallatás, a kényszer, a golyó, az évekig tartó börtön nem olyan borzasztó, mint néhány hétig félni. (Csak sejteni lehet, hogy Szoboszlai Aladár a 2001. február 17-én elhunyt lutheránus lelkészre, Richard Wurmbrandra, a romániai földalatti egyház megteremtőjére célzott, akit 1948 és 1964 között tizennégy éven át kínoztak a romániai börtönökben, végül tízezer dolláros váltságdíjért elengedték. A 91 éves korában az Amerikai Egyesült Államokban elhunyt lelkész — és nem püspök! — munkásságát, köteteit jól ismerik a romániai volt politikai foglyok — T. Z.) (…) Engem a »félelem« problémája elsősorban politikai szempontból érdekel. El lehet-e kerülni az árulást, vagy ki van zárva. Lehet-e növelni a kitartást a 12. óráig, s el lehet-e oszlatni a feszültséget a 12. óra után? Igen, ha valamennyien tisztában vagyunk »ellenfelünkkel«. (…) Az egész »baloldali« rendszer a félelemkeltésre van beállítva. Kell az államvédelmi rendőrség, hogy ijesszen, kell az osztályharc, hogy féljenek, kell a kolhoz, kell az államosítás, hogy mindenki abszolút bizonytalanságban, a legnagyobb félelemben éljen. Ez a totális rendszer, amely megrabolja az embert nyugalmától, biztonsági érzésétől. Senkinek ne legyen semmije, még nyugalma sem. Volt alkalmam egyszer találkozni saját félelmemmel, elég kellemetlen helyen, az államvédelmi rendőrség pincéjében. De kifogtam rajta. Tudtam, hogy össze akarnak hozni, szembe akarnak állítani saját félelmemmel. (…) Az ankét tíz napig tartott, vasárnapokat kivéve, naponta tíz órán keresztül, 14 rendőrtiszt jelenlétében, akik cserélődtek; ezután a »kezelés« körülményei stb. És mégis a második ankét után már elmúlt a félelem legkisebb rezgése is. (…) Amíg mink gyávák maradunk, addig lesz hatalmuk. Tíz bátor ember, aki szembeszállt a hatalommal, megtörte azt. Csak egyszer váljon nevetségessé a hatalmon levő, a zsarnok, egy másodperc után senki sem veszi már komolyan. (…) Erdélyben partizánok működnek, levetkőztetik a rendőrtiszteket, nevetségessé teszik őket, azóta már nem félnek tőlük. Senkit nem gyilkoltak meg olyan alaposan, mint akit nevetségessé tettek. Néhány hegyilakó megtörte a »hatalmat«." Szoboszlai Aladár ebben a dolgozatában nyílik meg leginkább. Egy egész fejezeten át sorjázza a szovjet blokk írástudóinak legfájdalmasabb gondját: ,,Magamfajta szegény embernek itt, a vasfüggöny mögött nincs alkalmam könyvekhez jutni." A tanulmányt egyfajta bedekkernek, kézikönyvnek szánta a politikai foglyok számára, hogy elviseljék a börtönélet megpróbáltatásait. Mindez rokonítja Richard Wurmbranddal. Szoboszlai Aladár nem a szenvedésről, a kínzásokról ír, hanem arról: a politikai foglyot meg lehet bilincselni, hónapokon át éjjel-nappal vallatni, éheztetni, kínozni, ,,de megmarad az ember szellemi szabadsága! Ezt nem tudják megbilincselni!" Éles logikával bizonyítja be: a bilincsbe vert, megkínzott, megalázott rabra vadul üvöltöző rendőr maga is fél, már rég nincs akarata, önállósága. Ha a fogoly ennek tudatában van, a rabság is elviselhető. Figyelmezteti a politikai foglyokat: a Mindszenty-perben, a Rajk-perben különféle drogokat használtak, emiatt az ember memóriája kiesik, a fogoly hajlamos lesz új dolgokat, hazugságokat memorizálni, amelyek az állandó ismétlések nyomán az agyába vésődnek, és gépiesen visszamondja őket. A saját és társai végzetét is előre látta: ,,A kirakatperekbe azért kevernek bele annyi zöldséget, mert pozitív bizonyítékaik nincsenek. A kirakatper nem a fogoly »gyengesége«, hanem a hallgatóé, ha azt elhiszi." Szoboszlai Aladár egyértelmű és határozott választ adott a kereszténység örök dilemmájára: kivonuljon-e az egyház a politikából, vagy legyen aktív részese a politikai küzdelmeknek? ,,A liberálisok bebeszélték a világnak, hogy a kereszténységnek a sekrestyében a helye, a papság ne politizáljon, akkor sem, ha 1500 éven át vezette a világot, vagy főképp azért ne. Az egyszerű parasztember, aki leveleit a plébános úrral íratta, szintén ezen a véleményen volt, hogy a papok vonuljanak ki a társadalomból. Ezt kérte, mert ezt hallotta mindenütt. A legnevetségesebben a papság viselkedett, amikor ezt elhitte. Elvonult a társadalom, a közvélemény éléről, hogy később a szabadságért könyörögjön." Az idézett részletek bizonyítják: Szoboszlai Aladárban fokozatosan alakult ki a forradalmár küldetéstudata. A küldetéstudat egyik szegmense a kommunista rendszer megdöntéséhez, a másik az erdélyi kérdés megoldásához kapcsolódik. A rendszerváltás az előfeltétele, kiindulópontja egy olyan államépítési technika megteremtésének, amely a magyar—román konföderációban öltene testet. A szekuritáté vizsgálata alapján Szoboszlai Aladár már 1950-ben ,,lefektette az államellenes összeesküvés alapjait". Elemző elme lévén, tisztán látta, hogy az ötvenes évek gazdasági baklövései válságba sodorták az egész szovjet blokk gazdasági életét, a retorziók, bebörtönzések sorozata, a sztálini személyi kultusz terrorhulláma pedig tovább fokozta a morális eróziót. A reménykedés és várakozás hangulatában a genfi konferencia befejezése után, már 1955 végén Alexandru Fîntînaru aradi ügyvédnek, a parasztpárt egykori megyei vezetőjének újból felvetette egy laburista típusú keresztény párt létrehozásának gondolatát. A tervezgetés korai stádiumában ― Szoboszlai útmutatásai alapján ― Lukács István még a CSU (Keresztényszociális Unió) szimbólumát, a sast rajzolta meg, utóbb az új pártról alkotott elképzelés fokozatosan közelebb került kereszténydemokrata eszmékhez. Szoboszlai azonban nem volt sem képzett politikus, sem közgazdász, ezért elméletében még sok az utópisztikus elem. Pártjának modellje tagadta mind a kapitalista, mind a szocialista osztálytagozódást: ,,A KDP az osztály fogalmát nem ismeri, s a rendszer mindenkit a saját személyi érdeme és teljesítőképessége szerint enged érvényesülni." A KDP programja elítélte az egyik egyén másik általi kizsákmányolását: ,,A KDP valamennyi faji, nemzetiségi, vallási közösséghez tartozó dolgozó anyagi és kulturális érdekeiért küzd. Ezen érdekeltségeket mint jogállapotot akarja biztosítani a kereszténység és demokrácia szellemében." A 25 fejezetből álló pártprogram átfogja a gazdasági, jogi élet, a kereskedelem, a külpolitika, a pénzügy, a hadsereg, a családi élet, az agrárpolitika minden területét. Az erőltetett kollektivizálással, a kisipar tönkretételével a magántulajdont a lakásra, a személyes tárgyakra korlátozták, Szoboszlai Aladár pártprogramjában a magántulajdon növelését, a magánvállalkozások ösztönzését hirdette meg. Egyik fő célkitűzésként az államosított üzemek, földbirtokok visszaszolgáltatását, a magántulajdon szentségének elvét jelölte meg. Szoboszlai Aladár elképzelésében minden fizikai vagy szellemi dolgozó a vállalat részvényesévé válhat, akárcsak a pénzét vállalkozásba fektető tőkés. A tulajdonosnak csak annyi joga van a jövedelemhez, amennyit a gépei, épületei, tőkéje produkál. Ez nem haladhatja meg a jövedelem tíz százalékát. Ha a tulajdonos maga vezeti az üzemét, akkor a tízszázalékos jövedelmen felül igazgatói fizetésben és osztalékban is részesül. Szoboszlai Aladár pártprogramjának egyik sarkalatos pontja, hogy a dolgozónak, a munkavállalónak kettős jövedelme van: egyrészt a havi fizetés, másrészt a félévi osztalék. Az osztalék nagyságát a munkateljesítmény határozza meg. A munkavállalók részesedésének megvonása kizsákmányolás, azaz lopás, amit a törvény szigorúan büntet. Úgy képzelte el, hogy a részesedés biztosításával felfut a termelés, a keresztény ideológia segítségével pedig megvalósul az erkölcsi forradalom, tehát a munkamorállal sem lesznek gondok. Szoboszlai elmélete feltételezte a keresztény erkölcs, hozzáértés, szervezőképesség és becsületesség meglétét — nyilván azért, mert ezeket az alapvető követelményeket nem lehet rendeleti úton vagy szabályzattal létrehozni. A Szoboszlai Aladár által kidolgozott pártprogram teljes cselekvési szabadságot biztosít a kisiparnak és a kiskereskedelemnek. Megrögzött idealizmusról tanúskodnak azok az elképzelései, hogy az állami és magántőke segítségével minden dolgozni és keresni akarót munkához kell juttatni. Véleménye szerint a részvényesítéssel megszűnik a kizsákmányolás, mindenki annyit keres, amennyit a munkája ér, a munkavállaló függetlenné, anyagilag erőssé válik, beleszólása van a termelésbe és a jövedelemelosztásba. Nemcsak papírjogai vannak a jóléthez, hanem pénze is. Az egyéni haszonnal és érdekeltséggel fellendül a termelés, a kisember vásárlóereje óriásit nő, s ez újabb lendületet ad a termelésnek. Az általa javasolt tízszázalékos adókulcs ma már elérhetetlen álomnak tűnik.
