Hiába halt meg betegen, hosszas szenvedés után, Farkas Árpád mégis közöttünk van – nem hagy itt bennünket. Ő sem, mint ahogy egyetlen költő sem. Mert a versben továbbra is velünk társalog, gondolatokat ébreszt, megosztja velünk meglátásait. És az általa ébresztett gondolatok valóban figyelmet érdemelnek.
Az Üzenet című versében például különleges – hátborzongató! – szerepet szán testrészeinknek. „S felködlő csataterek már az izzadt homlokok” – olvashatjuk. – „Lövészárkokká tágul minden ráncotok; szuronyként peng a hajszál a halánték fölött, melyen a puskapor is lassan és szürkén megkötött.”
Bocsánat, nem Farkas Árpád teszi ilyenné testrészeinket, az embert saját maga degradálja hadászati célponttá, hellyé és eszközzé. Az Eszmélet című versben pedig arról számol be, hogy „minden rajta kívül eső dolog megaláz, kiüt arcomon a zörgő, szamársárga láz”. Mintha csak Farkas Árpádról az utóbbi években készült fényképeket látnánk – betegségben és felismeréseitől szenvedő költő szomorú arcát, fájdalmas tekintetét.
Mert a látvány – világunk pusztulása – nem hagyja nyugodni. „Szigetnyi félszeg dohos világ. Hol a szelek is lábujjhegyen járnak, s féllábbal már sírban állnak a fák” – olvashatjuk a Nagyapám sírjánál című versben. És érdekes módon a szocializmus utolsó időszakában írt Munkadal című versében is ilyesmivel foglalkozik: „Nem tudtam akkor éjjel én, hogy az asszony mivel áld. Belém ölelte mind, de mind a város összes férfiját.” És érdekes módon ezt a Munkadalt közölni tudta akkor is, amikor különben a cenzúra rémeket látott minden sorban – az osztályellenség megnyilvánulását…
Életünk Az utolsó bányaló éltéhez volt hasonló. „Kényszerű, konok egyhelyben-menetelés” volt. És immár kétezer év óta menetelünk így „az idő tárnáiban”. „Álfények és áligazságok” között. Így aztán nem csoda, hogy még a kívánt és várt fény is pusztított, mert nem voltunk felkészülve rá. „S a fény, az örökké beígért, örökkön dugdosott, záporozó földi fény bombáitól gyönyörű testem robban, szétomlik húsom rózsaszín cafatokban… Egyétek!” Ezután már csak az Özönvíz következhet, amikor „Dühöng az ár, s az ég alól rongy falvak úsznak mennybe fel”. Még jó, hogy oda úsznak, és nem máshová. Mert „A bárka késik valahol, a víz, a víz csak énekel.”
Hát ez lenne a sorsunk? Farkas Árpád nem nyugtat meg. A Napóra című versében például az olvasható: „úszó koporsók a házak”. Nincs miért elbizakodnunk. Inkább figyeljünk oda egymásra – és cselekedjünk, amíg nem késő.
Zsehránszky István
