„Jegenyésedő keresztfiamnak, hozzá növekvő szeretettel” – több mint két évtizede tudom, hogy egy dedikáció néha kitüntetésszámba megy. Még akkor is, ha az ember tisztában van azzal, hogy a szerzői ajánlást nem kiérdemli, csak ajándékba kapja.
Esetemben nem akárkitől: Farkas Árpád A szivárgásban című verseskötete első oldalára jegyezte be az idézett mondatot 1997-ben Sepsiszentgyörgyön. Kamaszként egyszerre voltam büszke az elismerést sugalló költői jelzőre s a növekvő szeretetre. Farkas Árpádot keresztapámként tisztelhettem azóta, hogy az erdélyi színházi világot magyarországi kritikusként figyelemmel kísérő édesapám kérésére elvállalta a komaságot. Egyéves voltam, amikor 1982-ben a Sepsiszentgyörgy melletti Sugásfürdőn testvéreimmel együtt keresztvíz alá tartottak a korszak kelet-közép-európai létezésének minden nyomorúságát és vidámságát ötvöző eseményen, amelynek disznóflekkennel, sok-sok pálinkával, szekusokkal, unitárius-református hitvitával színesített történetét egyszer még meg kell írni.
Ritkán találkoztunk, de Farkas Árpáddal mindig ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Személyisége és költészete eredendően egyenes volt, talán ezért vonzotta mindkettő mágnesként az embert. E vonást nagyapjától örökölhette, aki Farkas Árpád szülőfalujában, az udvarhelyszéki Siménfalván soha nem lépett be a termelőszövetkezetbe, pedig a makacsság hatósági zaklatással és örökös szegénységgel járt.
Ha Farkas Árpád jellemét és költészetét nem a családi örökség, akkor a kisebbségi lét kalapálta egyenesre-élesre.
Kolozsvári egyetemistaként egy hónapon keresztül minden nap kihallgatásra rendelte az éppen aktuális megfélemlítő kampányt vezénylő román állambiztonság. Egyszerre utálta meg a humanizmust hazudó rendszert és a parizeres zsömlét, amelyet sovány ebédként minden vallatásos napon elélöktek. Megérintette viszont a közösségi szolidaritás: miután egy decemberi napon más diákokkal együtt kihallgatásra vitték, kollégiumi társai nevét skandálva követelték vissza.
Tartása megmaradt az új világban is. Kétezerötben nem vette át a határontúliak, többek között ellene, az 1944 tavaszán még magyar állampolgárnak született magyar költő ellen népszavazáson uszító miniszterelnöktől az állami kitüntetést. „Kiút van, de csak befele” – nyilatkozta akkor a Heti Válasznak. Szerencsére az egyik legjelentősebb erdélyi kortárs költőt sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem kerülték el az elismerések, köztük a legjelentősebb, a 2018-ban átvett Kossuth-díj.
A befele figyelés életprogramját Farkas Árpád azóta vallotta, hogy Balogh Edgár a kolozsvári Korunk szerkesztőségében 1963-ban az alig húszéves legényt a költői céh tagjává fogadta ezekkel a szavakkal: „Fiatalember, tekintse úgy, hogy föl van fedezve!” Rövid ideig tartó falusi tanárkodás után 1968-tól Sepsiszentgyörgyön élt, a megyei lap újságírója, majd a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó félállású munkatársa volt. A romániai forradalom után nem sokkal a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője lett, s maradt egészen 2010-es nyugdíjba vonulásáig. Noha kenyere az újság, hivatása a vers volt; igaz, idővel mindkettőt egyre ritkábban írta. Akár riportot, akár verset, tárcát vagy vezércikket alkotott, mindig „befele”, az erdélyi magyar közösségre figyelt – úgy, hogy közben soha nem feledkezett meg az egyetemesről. „Európainak lenni itthon is, Európában erdélyinek is, de önmagunk mindenütt” – vallotta egyszer az erdélyi irodalom küldetéséről.
Egyszerre érdekelte szenvedélyesen közössége és az egyén: egyik legmaradandóbb verse egy hétköznapi mozdulatsort örökített meg, amelyet vérzivataros múltunk metaforájává tágított.
Görömbei András irodalomtörténész 1984-ben így vélekedett az azóta is sokat szavalt költeményről: „Bizonyára akadnak, akik anakronisztikusnak érzik Farkas Árpád nemzetiségi-nemzeti közösséget óvó erkölcsi elszántságát, s ugyanígy azt az erős részvétet, segítő elszántságot, melyet az öregekről szólva megmutat. A kettő ugyanis szorosan összetartozik: értékek megbecsülése nélkül nincs valamirevaló közösség. A morálisan érzékeny ember számára pedig nem lehet közömbös, hogy milyen sors jut azoknak, akik »idáig elhozták az időt«, s már kifelé mennek az életből, méltóságukat csak önmagukban őrizhetik.”
Idővel éppen a méltóság megőrzése lett a legnehezebb feladat a romániai nacionálkommunista diktatúrában. 1989 novemberében Farkas Árpád már csak versben küldhetett diólevelet át a határon Csoóri Sándornak. Majd jött a szinte felfoghatatlan csoda: megdőlt a testeket-lelkeket nyomorító rendszer. A forradalmi lelkesedés idején kis túlzással több verset írt (Tajték, Gyermekének, Esti lázak, Integető), mint utána hosszú évekig, de az érzékeny költői idegrendszer gyorsan megérezte a lelki felszabadulás gyötrelmesen hosszú folyamatát. „Jövünk lüktető halántékkal, összeharapdált nyelvvel egy valószínűtlenül hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjből, melynek ma sincs, s bizonyára holnapra sem lesz vége. Friss szélözönben fuldokolva, lélegzetkapkodva mutogatnak kézzel-lábbal magunk mögé szavaink, diadalittasak és szomorúak egyben, érettünk aggódóak: ők már szabadok, mi még nem” – fogalmazott 1990 nyarán.
Túlságosan szigorúan mérte önmagát: ő akkor is szabad volt, amikor még a szavak sem lehettek mindig azok.
Lezárult az életút, elment Farkas Árpád, de – ahogy Anyám című versében írta – hagyott bennünk egy darabka kéklő eget. Olyasfajtát, amilyet felhőtlen nyári napokon feltekintve láthat az ember, valahol Siménfalva és Nagykadács között.
Ablonczy Bálint (válaszonline.hu)
