Mórikálásaidat, dúdolásaidat imitáljuk, a mimézis kábulatában havazás akarunk lenni, és a mindenség ingecskéje, alagutak a hóban, jegenyekörré állunk össze legényesen, öregemberek vagyunk, és cinezett mosdótál fölé hajolva mossuk le magunkról a század piszkát, füstölgő göröngyöt tartunk tenyerünkben, rögöt, a szülőföld darabkáját, dagasztóteknőbe ülünk, s lehajózunk a Nyikó vizén az Óceánig, hallgatjuk, kezünket a fülünk mögé illesztve, hallgatjuk ostorzúgásban éneked, imitálsz te is, nagy elődöd, az érmindszenti titán ostorát keringeted fejed fölött.

Tengerré csődített patakok vagyunk, csordába verődött virágok, a befalazott szószék néma szónokai, lipovánok, kiknek markában könyörög a szerszám, hintaló vagyunk, kecses, szelíd, de amelyik parazsat eszik s szárnyakról álmodik, figyelünk a Firtos lova horkantására, villámot fogdosunk veled csonttörő szélben, gyermek-szívvel lakodalmat játszunk Zsuzsannával a Nagyszorosban, köszörű-időben őrizzük ereinkben a lángot, a búgó liliom-lángú lármát, enni tanulunk, nem zabálunk, az élelmet magunkhoz vesszük.

Zsoltárt dúdoló hangodra figyelünk, Árpi, s követjük összeszűkült szemmel a Csoórinak küldött diólevelet, éljük, átéljük veled a Kőgörgető Sziszüfosz kínját, jobb óráinkban térdet-fejet hajtunk kacér erdélyi asszonyok előtt, s pikáns, sikamlós igéket suttogunk fülükbe, felpróbáljuk a te Glóriádat, a Kárpátok messzire parázsló félkoronáját, lötyög az rajtunk, csucsujgatjuk, altatgatjuk veled a hegyek alatt lapuló kis falvakat, ujjaink fehér árnyával simogatjuk a kedves tájat, az Úr térdére ülünk veled és Sanyikával, létben megeredt, megváltó erekért mondunk könyörgést, konok voltodat utánozzuk, senki saruját nem oldjuk meg, mindnyájan Bolyai Jánosok vagyunk.

Suvadásos dombok alján, kertvégi lapályokon apáink hűlő, drága arcán járunk, csikók módjára visszanyargalunk rövidnadrágos gyermekkorunkba, szorongva ácsorgunk Európa úttalan útjain, s repesve térünk meg a szülőföld ölébe, dérrel, derűvel állunk ki a fényre a szívdobogásnyi csöndben, benépesítjük csikó tekintetű, szomjas csillagokkal a hazai föld egét, panyókára vetett kabáttal sétálunk át a 20. századon, s kortársak, baj-társak leszünk a lobogásban, lázban, kiássuk, Árpi, elíziumi mezőkben elásott karjaidat, fényről álmodunk, mint a megvakult bányaló, lázadunk az Úr ellen, miért mosta el ifjúságunk, a létezés kínjait éljük át algás, messzi csöndben, ássuk, kiássuk a kocsma savanyú vermeiből a szavakat, elszoruló szívvel tekintünk szét elárvult, gyom-fölverte, gazos parasztudvarokon, várjuk, balladás hittel várjuk az egekből lekanyargó gyalogösvényen jődögélő fodor fehér bárányt, szarva közt a napot és a holdat, visszük nyakunkba akasztott zacskóban, Kőrösi Csomaként a zacskónyi omlós anyaföldet, fülelünk a havasi csöndben felsíró furulyaszó hangjára, ezeréves, barlangfényű szókkal szegülünk szembe a Szivárgással, hiszünk a levélréseken átremegő szerelemben, és legénykedünk szerelmek földúlt hátországaiban, félrebillent fejjel, fölényesen a pápaszem fölül fügét mutatunk az öregségnek, vidul a lelkünk a fiú-juharfa és a leányka-nyárfa összehajlásán, szorítjuk a lándzsa nyelét, átdöfjük Szent György sárkányának torkát, lehalkítjuk a világ zaját, hogy halljuk a fehéregyházi mezőn az ős-kamasz hangját: világszabadság!, felszegett fejjel hallgatjuk a nyelvüket elhullatott harangok hangját…

Siratunk, Árpi, siratóéneket szerkesztünk szavaidból, de temetni nem tudunk. Te azt is tudtad, anyai szóval tudtad. Saját szavaiddal temetünk:
„És jöjjetek el a temetésemre, fiam, / ne a végtisztesség végett, csakhogy együtt / legyetek végre mind, / kik ma még falak mentén lopakodtok, / lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét: / szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt, / hátha megvillan odafönn az ég.” (Egyszer majd arcom is elkészül)

Ott leszünk, Árpi, akkor is, ha Szabófalván vagy San Franciscóban gyászolunk.

Hegedűs Imre János (olvasat.hu)