Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte hat évvel később az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.
Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhányan már ismert, többkötetes szerzővé érettek, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb hat év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pastiche, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus paradigmája bizonyult. Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen szerint a metamodern érzelmi struktúra a modern naivitás, elhivatottság és autenticizmus, valamint a posztmodern távolságtartás, irónia és dekonstrukció közötti oszcillációban tételeződik. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyekben tetten érhető a metamodern érzékenység.
Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai és társadalmi tudatosság és reflexió, a testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.
Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, hogyan határozhatom meg identitásomat ezek metszetében? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?
Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják a (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a posztapokaliptikus és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta „otthonról hozott” (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele vers­beszédüknek. Emellett felfedezhető egy ezt erősítő, komplex kulturális és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és spirituális realizmus.
Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik a Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.
André Ferenc, Horváth Benji