Nemzedékem úgy nőtt fel, hogy az állam hivatalos nyelvéhez „hűséggel” viszonyuljon. Ez eddig rendben van. Olyannyira, hogy magyar bolttulajdonosok sem tartják szükségesnek magyar nyelven is ajánlani árujukat, mivel „mindenki tud románul”. Ebből én arra következtetek, hogy nem is várják üzleteikbe a magyar vásárlót. Nos, ha így van, menjünk át a kétnyelvű szomszédba!
Az üzlet, az üzlet, azaz a haszon beszél (és a kutya ugat, de a karaván is halad). Újabban – dicséretükre váljék – a nagy nemzetközi áruforgalmazó cégek is rájöttek, hogy két nyelven jobban megy az eladás.
Gyergyóditróról szólnék. Az árujukat csak az állam hivatalos nyelvén cédulázzák. Miután lezajlott az ázsiai munkások alkalmazásával kapcsolatos botrány, olyannyira alkalmazkodtak az „elvárásokhoz”, hogy egyébként finom termékeiket csak románul feliratozzák. Ezt szóvá kell tenni, mert itt egy százszázalékosan székely nagyközség az, amely nem akarja termékeit magyarul is népszerűsíteni. Nekünk, ditrói Puskásoknak, ez kiváltképpen fáj, még ha nem is olyan jelentőségű ügy, mint amikor a mongol hadak idején az ikreivel várandós Puskás Klári csatlakozott a község lófő nemeseihez, és sikeres védelmi harcuk után szült.
Nos, most más időket élünk, nem várjuk el nagyközségünk asszonyaitól ezt a bátorságot, de azt bátorság nélkül is megtehetik, hogy ajánlják valóban ízletes árujukat magyarul is.
