Veled találkozni, beszélgetni nemcsak gyermekkoromban, hanem felnőttként, kollégaként is mindig élmény volt: úgy tudtunk a múzeum gondjairól, bajairól beszélni, hogy közben benne volt kicsi népünk nagy baja is, a felgyorsult, könyörtelenül változó időben.

Beszélhettünk mi a gépszínek befödéséről, szoborállításról, vagy anekdotázhattunk derűsen régmúlt dolgokról, mégis mindig a Kárpát-karéjban földi zarándokútját járó népünk gondjainál kötöttünk ki: a népességi mutatókról, a környezethez való viszonyunkról, a faluképről, a közerkölcsökről, a patópálságról...

Erdély egyetlen működő magyar skanzenének vezetőjeként nemcsak szakmát tanulhattunk Tőled, hanem – ami tájainkon sajnos igen ritka – pozitív gondolkodást is. 

A tárgyilagos helyzetelemzést soha nem a fejünkre hamut szóró kesergés követte nálad, hanem a megoldás, a kiút keresése. Mi lehet a gyógyír a közélet sebeire, mi adhat reményt a folytatásra, a megmaradásra?

Soha nem azon rágódtál, hogy mi miért nem sikerült, hanem azon, hogyan lehet vesztésre álló helyzetből felállni, hogyan lehet a mérkőzést a javunkra fordítani. 

A szakmai tudáson túl bölcsességet tanulhattunk tőled, eredeti, győzni akaró észjárást, ami Ábel és Úz Bence óta hiánycikk kezd lenni tájainkon, de a Lófürösztés Áronja és Imréje talán még nem hagyja magát...

Azért volt mindig élmény Veled találkozni, drága Pali bácsi, mert szikár arcoddal, rövid mondataiddal hitet tudtál adni a holnaphoz útravalóul. És mindig ott bujkált, megcsillant a szemed sarkában a viharfelhőket elűző, éltető reményt és erőt adó humor.

Vargha Mihály