A koronavírus-járvány előbb vagy utóbb lecseng majd. A tudományos kutatásnak köszönhetően most már rendelkezésre áll az oltás, s bár az immunizálási folyamat korántsem gördülékeny, azért él a remény, hogy egyszer csak magunk mögött hagyhatjuk ezt a válságot. Ezért sem árt, ha még most, a forró helyzetben megpróbáljuk számba venni, milyen súlyos társadalmi gondokat hozott a felszínre a pandémia – ezeket ugyanis békeidőben kell majd kezelni, válság idején legfeljebb tűzoltásra van lehetőség.

Az első és legszembetűnőbb probléma az egészségügy helyzete. Ez világszerte gondot jelent, nálunk, Romániában pedig sok nyugati országnál hangsúlyosabban mutatkoztak meg a rendszer hiányosságai. Azt, hogy az ágazat alulfinanszírozott, a rendszer átláthatatlan, a politikai és az üzleti befolyás uralkodik, eddig is tudtuk. Most már egyre inkább világos az is, hogyan képes teljesíteni az ágazat terhelés alatt. Látjuk gyengén felszerelt, személyzethiányos kórházainkat a járvány elleni küzdelemben, aggódva halljuk, ha az egészségügyi intézményekben nincs elég hely, az intenzív terápiás osztályokon lévő ágyak számát nincs hogyan bővíteni, mert nincs elég szakember: bevethető orvos, ápoló, asszisztens. Mindennek egyenes következményeként megingott a betegek bizalma is az egészségügyi rendszerben: orvosok, egészségügyi szakemberek felhívása ellenére sokan ódzkodnak, félnek vizsgálatra jelentkezni, mindent elkövetnek, hogy elkerüljék a kórházat még akkor is, ha a gyógyuláshoz valóban szükség lenne a szakorvosi figyelemre. Olyan egészségügyi rendszert kellene tehát felépíteni a világjárvány után – és erre nem szabad sajnálni a pénzt –, amelynek középpontjában a beteg áll, hogy a legközelebbi krízishelyzetet ne fokozza az orvosokkal, kórházakkal szembeni krónikus bizalomhiány.

A hazai oktatási rendszerben tapasztalt hiányosságokra ugyancsak élesen világított rá a koronavírus-járvány. Mert kétségkívül van összefüggés a hazai oktatási rendszer évtizedeken át tartó lezüllesztése és aközött, hogy ilyen nagy számban és ilyen hangosan terjesztik nézeteiket a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek hívei, de még ennél is súlyosabb problémát jelent a hazai politikai vezetők iskolát „beáldozó” válságkezelése. A járványellenes intézkedésként tálalt tavaszi nagyvakáció elrendelése beszédes példája annak, mennyire nem fontos a kormánynak a jövő nemzedék képzése, oktatása – arra ugyanis a döntés bejelentése óta eltelt hetekben sem érkezett semmilyen ésszerű magyarázat, hogy legalább a távoktatást miért ne lehetne folytatni.

Közhely ugyan, de nagy igazság, hogy aki az oktatásba fektet, az a jövőt építi. Lehet-e vajon jövője egy olyan országnak, ahol ennek ellenkezője történik?