Tömören ennyit lehet mondani a 780 éve elszenvedett súlyos katonai vereségről. Ám ezt a vereséget egy eladdig nem tapasztalt megpróbáltatás eseménysorába kell illesztenünk, ezért az emlékezetet élénken foglalkoztatja a tatárjárásként ismert jelenség. Kortársi leírások, későbbi krónikák nyomán szakmunkák sora elemzi a végbement dolgokat. (…)

A tatárjárás megvalósult előzményein, ha fegyelmezetten tekintünk végig, az alábbi sarokpontok ugranak ki. Dzsingisz mongol nagykán (1206–1227) megalapította minden idők legnagyobb kiterjedésű eurázsiai birodalmát. A nyugat felé terjeszkedő Mongol Birodalom hadereje 1223-ban az Azovi-tengerbe torkolló Kalka folyó mellett tönkreverte a Kijevi Rusz és a kunok seregeit. A magyar külpolitika látókörébe 1236-ban került a tatárok jelentette nagy veszedelem, amikor Julianus Domonkos-rendi szerzetes első keleti útján megtalálta a Volga folyó mentén élő magyarokat és hírt hozott a tatárokról. 1237-ben Julianus barát második útja során már nem jutott el a volgai magyarokhoz, mert közben legyőzte őket az előrenyomuló nomád birodalom. Jött viszont egy üzenet Batu kántól IV. Bélának. „Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid, városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?” Miután ugyanis Kötöny kun fejedelem és népe vereséget szenvedett Batutól, IV. Béla engedélyével 1239-ben bevonult Magyarországra, ahol a déli sík területeken foglalt szállást. Az 1240. esztendő folyamán a Kijevi Rusz fejedelmi központjait hódították meg a mongolok, december 6-án elfoglalták Kijevet. Ezzel megnyílt a hadi út a Magyar Királyság felé, ahol több körülmény is gyengítette a honvédelmet.

Magyarország trónján a legkevésbé harcra termett Árpád-házi király ült, aki politikája miatt szembekerült az előkelőkkel; az uralkodó elleni elégedetlenséget a kunoknak nyújtott kollektív kedvezés is táplálta. Rogerius nagyváradi kanonok, a tatárjárás siralmas énekének szerzője a magyarok és kunok össztársadalmi szinten érezhető súrlódásairól ezt is lejegyezte: „Ami még rettenetesebb volt – mivel ezek nomád emberek voltak –: undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni.”

Tatárok törnek be Vereckénél

1241. március 12-én a Batu kán vezette fősereg áttörte a Vereckei-hágó védműveit és megsemmisítette Tomaj nembeli Dénes nádor hadát. Dénes is alig tudott megmenekülni, hogy jelentse királyának a vereséget. IV. Béla Pest környékére rendelte el a magyar és a kun hadak gyülekezőhelyét. A térséget közben feldúlták a Dénes nádor nyomában betört tatár előőrsök, akiknek Vácot is sikerült elfoglalniuk. A kunok és tatárok összejátszását vélelmező ingerült tömeg lemészárolta Pesten Kötönyt és kíséretét, majd a lakosság is a kunok ellen fordult, akik dúlva-harcolva déli irányban elhagyták Magyarországot. IV. Béla így egy hozzá hű könnyűlovas-íjász katonai segédnépet veszített el, a lehető legrosszabbkor.

A királyi fősereg a Sajó torkolatánál találkozott Batu kán hadával. Az ellenfelek pontos létszámát nem lehet megadni, de a nagyságrendet tekintve hasonló erők készültek összecsapni egymással. A sereg összetétele és a hadvezetés színvonala azonban nem volt egyensúlyban. A magyarok hátrányos pozíciót foglaltak el, mert sík terepen ütöttek tábort, míg a tatárok a túlparton egy kisebb magaslatról szemlélhették ellenségüket. Az sem kedvezett a magyar seregnek, hogy a Sajó hídját a tatárok tartották kézben.

A csapda

Április 11-ére virradóra a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy tatár támadás várható. Kálmán herceg, a király öccse és a Csák nembeli Ugrin, a vitéz kalocsai érsek komolyan vette a hírt és az átkelő előőrsöt visszaverte. Az elbizakodott magyarok azt hitték, döntő csatát nyertek. Nem így lett. 

Az események érzékletes hadi- és hangulatjelentéséhez Rogerius mester Siralmas énekét kell felütnünk. „A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. És néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. – Ámde nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az előbbieknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg őrzésére.

A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a király táborát körülvéve jégesőként kezdték lőni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint, hogy meglepték, részint, hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni. És így, mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe. És a király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak a hadba, a tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, és arra kényszerítették őket, hogy visszavonuljanak a sereg körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hőség és a hely szűke következtében akkora fáradtság vett erőt rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni őket, hiszen hajnaltól egészen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja őket, Kálmán herceg, a király testvére mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett, igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal a tábor egyik oldalán, harcban töltve a nap nagy részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg hátralévő része megsegíti. Mert azt hitték, hogy a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonulnak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok kissé félrehúzódva, önként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül. Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat előtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.”

1241. április 11-én odaveszett Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Dénes nádor, valamint több egyházi és világi előkelő. A király és a herceg alig tudott elmenekülni, de a testvérek sorsa hamar ellentétes fordulatot vett. IV. Béla a Tengermellékig menekült ugyan, de visszatérhetett, és még hosszas uralkodás várt rá, Kálmán herceg viszont hamar belehalt a muhi csatában szerzett sebesüléseibe. A tatároknak tavasszal több hadoszlopa is betört a Magyar Királyságba, így a keleti (erdélyi) és északnyugati részeit (utóbbit a Lengyelország felől érkező sereg) is dúlták, megszállták. 1242 elején a tatárok átkelnek a befagyott Dunán, így a Dunántúl sem menekült meg tőlük. Az ellenállás váltakozó sikerrel folyt. Esztergom és Székesfehérvár városát például elpusztították, de a várakat nem tudták elfoglalni. Márciusban ért el Ögödej nagykán (1229–1241) halálhíre Magyarországra: ezután a tatárok kivonultak. (…)

A Nyugat nem mozdult

A muhi csatát egy rátermett magyar hadvezetés jó eséllyel megnyerhette volna. Ez azonban nem menthette volna meg az országot a tatárjárás egészétől, hiszen a támadók több irányból, több hadoszlopban zúdultak be; a katonai védekezés viszont szervezettebb és hatékonyabb lehetett volna. Bár a hadvezérként tehetségtelen és menekülni kényszerült IV. Béla király nem mentesíthető a történelmi kritikától, de hiba lenne egyszemélyi felelőssé tenni az elszenvedett veszteségekért. A nyugati keresztény világ Béla többszöri segélykérésére sem mozdult meg; ráadásul a király szorult helyzetével rútul visszaélt II. (Civakodó) Frigyes, az utolsó Babenberg-házi osztrák herceg: 1241 áprilisában a menekülő IV. Bélát magához hívta, de csak úgy engedte tovább, hogy a király elzálogosított neki három nyugat-magyarországi vármegyét. Annak sem sok foganatja lett, amikor 1242. február 2-án Székesfehérvárról egyházi és világi személyek kértek a Szentszéktől segítséget az erődített helyre menekült lakosok nevében.

Az 1242. esztendő tavaszán visszatérő IV. Bélára kemény munka várt. Szent István monarchiája eladdig nem látott megrázkódtatást élt meg: a két európai császárság egyikének sem sikerült – még megközelítőleg sem – ily mélyreható csapással sújtani Magyarországot. Sok ember veszett oda. Az írás mellett a régészet emlékei színesítik a tragédiák komor képét: egy család a kemencébe bújt a tatárok elől és ott fulladt meg, amikor rájuk gyújtották a házat; emberi csontok is tanúskodnak tömeges kivégzésekről. Az áldozatok számát a tatárjárás utáni éhínség tetézte. Mindezek ellenére talán meglepő, de igaz, hogy a Magyar Királyság állami erején nem látszott meg a mongoldúlás nyoma: folytatódott a Száván túli bánságok kiépítése, 1246-tól pedig IV. Béla bekapcsolódott az osztrák örökösödési háborúba, miután a magyaroknak oly sok kárt okozó II. Frigyes a Lajta folyónál lezajlott csatában magyar kéztől lelte halálát.

Szabados György
(Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont)