Szokták mondani: az udvariasság a szeretet kishúga. Ehhez hozzáfűzném: a dicséret a szeretetnek ugyanilyen közeli rokona. Összességében véve pedig jólesik ebben a családi körben tartózkodni.
Alapvető igénye az embernek, hogy dicséretet kapjon, különben megsínyli ennek hiányát. Akit megdicsérnek, ezáltal visszaigazolást kap, s így pozitív fényben és megvilágításban látja a munkáját, illetve az egész életét.
Ki mit talál a dicséretben? Egyedül élő emberek gyakran a törődés és figyelmesség fontos megnyilvánulását, a betegek bátorítást, hogy valamit jól csináltak, idős emberek értékes visszaigazolást arról, hogy még érnek valamit.
Érdemes átgondolni ezt a listát. Biztosíthatok mindenkit, ha ezt megteszi, az szinte magától egyre hosszabb lesz. Természetesen nem hízelgésre vagy dicshimnuszokra gondolok itt. Minden túlzás becstelenséget jelent, tehát elvetendő – az öncélú dicsérettel egyetemben.
Ezért is fontos, hogy dicséret közben kerüljük az értékelő szavakat, fogalmazzuk meg helyette azt, amit látunk és érzünk! Például, ha a gyermekünk megmutatja a legújabb rajzát, kétféleképpen is reagálhatunk. Egyrészt értékelhetjük a művet (Jaj de szép! Igazi művész vagy!), vagy kifejezhetjük az érzéseinket, amiket kiváltott belőlünk (Nagyon tetszik a virágos rét, felvidít a sok élénk szín, amit használtál!). Amíg az első esetben a gyermekben megkérdőjeleződhet a dicséret hitelessége, a második reakció megerősítheti az alkotás iránti vágyát.
Gyermekeink a dicséret hatására szabályosan kivirágzanak, növekednek, s ezáltal olykor kétszer annyira tartják képesnek önmagukat, mint addig.
Ha egy gyermeket természeténél fogva naponta kell irányítani, inteni és helyreigazítani, akkor kiegyenlítésképpen dicséretre is szüksége van. Különben hogyan viselje el az állandó utasításokat, kiigazításokat és intelmeket? Bármilyen kedvesen is csomagoljuk a nevelési rendszabályainkat, az őszinte dicséret semmivel sem pótolható. Ráadásul úgy vélem, hogy minél problémásabb egy gyerek, annál fontosabb megdicsérnünk azért a kevésért, amit helyesen és jól csinált.
A kevés dicsérendő dolog elsikkad a sok-sok korholnivaló és kiigazítandó között. Meg lehet érteni, ha a szülőknek nincs semmi kedvük dicsérni a csemetét, amikor annyi bosszúságuk van a tönkretett játékok, el nem készített házi feladatok és szemtelen válaszok miatt. Amikor túlteng a másik oldal, akkor mit számít ehhez képest, hogy egyszer-kétszer összehajtotta a pulóverét vagy leszedte az asztalt? De ugyancsak érthető, ha a gyakran megintett és örökösen helyreigazított gyermek nem érzi magát túl értékesnek és ügyesnek, s idővel esetleg teljesen ellenállóvá válik.
Vegyük komolyan a dicséretre szóló felhívást! Talán nem jelzik, nem mondják, de a házastársunk, munkatársaink, barátaink és különösen is a gyerekeink csak erre várnak.
Aki úgy véli, hogy nem képes erre, vagy napjai menetében csak kevés dicsérnivalót lát, az téved. Nem kell görcsösen erőlködnünk azon, hogy kitaláljunk valami dicséretet, mert ha úgy éljük az életünket, hogy nyitott a szívünk, készek vagyunk másoknak örömet szerezni és őszintén bátorítani akarunk, akkor bőségesen fogunk alkalmat találni a dicséretre.
Ha valaki nem különösebben érdeklődik az őt családjában és a munkahelyén körülvevő emberek iránt, és nem sokat tud arról, mit csinálnak, mi foglalkoztatja őket, akkor természetszerűleg nehezen fog dicsérnivalót találni bennük. De ennek a fordítottja is igaz: az őszinte érdeklődés és figyelmesség melegágya a dicséretnek, és kivirágoztatja azt, akire vonatkozik.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
