A gyerekek világából szakították ki korán, hatéves korában, így aztán nem babázhatott, nem ringathatta álomba rongybabáit, nem gyúrhatott, nem süthetett homokból pogácsát, nem hallgathatott édes anyanyelvén gyerekmeséket, nem dughatta össze fejét nap mint nap játszótársaival, hogy elmesélje az otthon, a szomszédban hallott meséket... Egyszerűen nem volt gyermekkora. Mert a tornaszereken, a tornaszerek között nem játszottak ő s a hozzá hasonló gyerekek. Ott szenvedésről, sok ezer verejtékcseppről szólt a történet.
Évtizedek peregtek le. Anélkül, hogy kitörölték volna Katiból az elmaradt igazi gyerekkor velejáró ösztöneit. Lám, vasárnap este, amikor a gyereksereg körbefogta egy képaláírásért, dedikálásért, lekuporodott közéjük, szívesen hallgatta a csengő, zenélő gyerekhangok kórusát, viselte a meleg tenyérkék gyöngéd simogatását, melyek csodálatos ragaszkodásról, szeretetről tettek bizonyságot. A terem nagy zajában szinte hallani az egymásra találás suttogó szavait: Katika, te a miénk vagy... gyerekek, ti az enyéim vagytok... mi egymásé vagyunk.
