Csakhogy ekkor fajra, nemzetre, párttagságra, nemzetiségre való tekintet nélkül minden lény felhördült, hogy rombolják a parkot, nem véletlenül emelkedik egy barbár óriásgép harapásának szorításában az akkori CEC (takarékpénztár), a képtár s nemcsak, de minden központosított főtéri épület cserepezett teteje fölé, akár azonosíthatatlan tárgyként. A képen látható eset éppen a park jobb sarkában esett meg, úgyhogy ez sem véletlen, és csak a kezdet, inkább lopják szét a gyáraink maradékát, vigyék a borosnyói bikaborjakat az araboknak, küldjék kényszermunkára a politikailag elvetemülteket, csak a park fáit ne bántsák!

Valahogy így voltunk ezzel akkor is, ma is, hogy aktfotózás közben is politikai hovatartozásunkat kellett felülvizsgálni percenként, nemhogy egy többmázsás gyökér előtt ne bizonytalanodna el az ember pártos hovatartozása kapcsán.

Ha bal szélről nézném ezt a monstrumot, mindjárt a Mikót takarja, ahol hatvanhat őszétől Gyökerek címmel jelent meg iskolai folyóirat. Diákok, a maguk alkotásai bemutatása mellett, tartották a kapcsolatot többek között Illyés Gyulával, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Beke Györggyel, Passuth Lászlóval, Huszár Sándorral... legkülönfélébb nézeteket valló íróinkkal. Aztán nyolcvanban különösebb indok nélkül ezt (is) betiltotta a hatalom. A takarékpénztár takarásáról semmi gyökeres nem jut eszembe, csak annyi, hogy pénz nincs, s attól nem is lesz, ha az épület tetejéről óriási, megvilágított betűkkel takarékosságra biztatnak. A képtárt nézve Kusztos Endrének ebben az időszakban készültek, gyökerestül kidőlt fákról, egymást taposó, szanaszét dőlő ágakról szénrajzai és Hervai Katalin aprólékos finomsággal fametszett, fémmetszett emberi alakzatokon is keresztül csúszó, mászó gyökérhálói kerülnek nézőpontomba, vagy, Brassó irányába fordulva, a címerében szereplő gyökér kapcsán a még maradék szászság kivándorlása, s még eleven a Kunta Kinte rabszolgaként Amerikába hurcolt néger eredeti nevéhez való ragaszkodása a román tévében is közvetített Gyökerek című folytatásos filmsorozatban. Mi ebben az időszakban minden magyar helységnevet csak románul írhattunk le a magyar lapokban. Valahogy akkor „az eset a Sfîntu Gheorghe-i parkban esett meg”.

De máig saját bőrömön érezhetem városunk parkféltő, már-már hisztériába torkolló félelmét egy-egy fanyesés kapcsán, de leginkább, ha keményebb vihar átvonul környékünkön, s nem a betört ablakok, megrongált háztetők miatt lázadozik a lakosság zöme, de üzenetben, mobilon, levélben kérnek képet a parki sétányra zúdult ágak elviselhetetlen látványáról.

Szinte évente fotózható egy-egy viharverte ág, de a nyolcvankilences gyökértépésnek akkor sem lesz párja, míg ki nem derítjük, mit is akart üzenni ez a magában emlékművé nemesült, állat és növény közti lény.

(Ui. Kilencven elején bundasapkás férfi vonul át az akkor még nyomdaként működő épület visszatükröződő ablakai előtt, nyakában a parki gyökerünk kicsinyített másával. Reméltem, hogy minden súlyosabb műemlékből legalább a makett megmarad.)