Piccard bázeli tudóscsaládba született 1884-ben, apja a helyi egyetem kémiatanszékét vezette, nagybátyja tervezte a Niagara-vízesés első turbináit. A családi hagyományt követve gépészmérnöki, majd fizikusi, míg ikertestvére vegyészmérnöki doktorátust szerzett. A kutatás a tudós sportja ― vallotta, s nem riadt vissza a veszélyes kísérletektől. Fizikusként a kozmikus sugárzás érdekelte, azonban a sztratoszféra vizsgálatához az akkoriban felbocsátott meteorológiai szondák nem feleltek meg. A légkör különböző hőmérsékletű rétegeiben a nyomás alacsony, ráadásul egyre csökken az oxigéntartalom, ami halálos veszélyt jelent az emberi szervezetre. Auguste Piccard tehát léghajós lett, s fivérével különleges léggömböt tervezett. A 2,1 méter átmérőjű, légmentesen záródó, túlnyomásos gömbfülkét támogatójukról, a Tudományos Kutatások Belga Nemzeti Alapjáról (FNRS) nevezték el. A fülkébe a műszerek mellé két ember fért be, elsőként 1931. május 27-én Auguste Piccard és Paul Kipfer próbálta ki a szerkezetet. Az FNRS a németországi Augsburgból 15 781 méter magasra emelkedett, ahol a légnyomás a tenger felettinek már csak egytizede volt, s 16 órás repülés után egy gleccseren szállt le. A második úton, 1932. augusztus 18-án új kabinnal, rádióval felszerelve, belsejében Auguste Piccard-ral és Max Cosyns belga fizikussal 16 940 méter magasra jutott fel.

Ha a gömbfülke bevált a levegőben, miért ne válna be a tenger mélyén? ― gondolta Piccard, aki már egyetemista korában foglalkozott a mélytengeri merülés gondolatával. Az álom megvalósításához csatlakozott fia, Jacques Piccard, aki apja mellett az oceanográfia neves kutatójává nőtt fel. Együtt építették a mélytengeri búvárgömböt, melyet a görög bathüsz (mély) és szkafosz (hajó) szavakról batiszkáfnak neveztek el. Az első ,,mélytengeri léggömb" ismét belga támogatással épült, ezért az FRNS 2 nevet kapta. 1948-ban a nyugat-afrikai partok közelében Auguste Piccard és Theodore Monod professzor 25 méterre merült vele, majd elérték az 1360 métert is (korábban búvárharanggal csak 650 méterig jutottak a búvárok). A tapasztalatok alapján 1953-ra megépült a Trieste nevű batiszkáf. Az 50 tonnás, 18 méter hosszú szerkezet személyzete a ballaszttartályok alatti fülkében foglalt helyet, oldalai 12 centi vastag acélból készültek, így hatezer méterig álltak ellen a nyomásnak. A megfigyelést nyomásálló plexi üvegablakon keresztül, reflektor segítségével szabad szemmel végezték. Ezzel 1953-ban apa és fia 3150 méterre ereszkedett a tengerbe.

Auguste Piccard 1962. március 25-én halt meg Lausanne-ban, halála előtt még megérhette, hogy Jacques fia a csendes-óceáni Mariana-árokban, a Föld legmélyebb pontján 10 916 méteres merülési rekordot állított fel az amerikai Don Walsh társaságában az akkor már az amerikai haditengerészet tulajdonát képező batiszkáffal, beváltva apja álmát: bejárni a világtér addig ismeretlen távlatait.

Az ifjabb Piccard szombaton, 86 évesen hunyt el Genfben, ahol ,,az egyik utolsó nagy felfedezőként, a legnagyobb mélység embereként, egy igazi Nemo kapitányként" méltatták. A technika szerelmeseként Jacques Piccard több búvárhajót is épített közepes mélységekre, s 82 éves koráig maga is használta őket. Egyik nagy tengerkutató teljesítménye az volt, hogy 1969-ben sodródó merüléssel egy hónapon át követte a Golf-áramlatot háromezer kilométeren keresztül. A legnagyobb érdemének azt tartotta, hogy életre bukkant a Mariana-árok fenekén, s ez ahhoz vezetett, hogy megtiltották atomhulladék eltemetését a tengeri árkokban.