Gábor megfelelően kifáradva indul haza az éjszakai váltásból. Megpihen a parki padon, s megnézi önmagát a minap kitett élmunkástáblán. Merthogy élmunkásnak úgy élmunkás, hogy mindenki sokat dolgozott, csakhogy ő ezek szerint még többet, és ha már szemtől szembe ül önmagával, végig szeretné futtatni agyában idekerülésének okát, a vidám vagy borús munkaórákat, a csúcstermelés mikéntjét.
Belátja, hogy Alekszej Grigorjevics Sztahanov rekordját – 102 tonna szenet 5 óra 45 perc alatt – lehetetlen utolérni. Meg hát Sztahanovot és az ő rekordjait már lassan a Szovjetunióban is elfelejtik. A nyolcvanas évek végét járjuk, hátra nem tekintünk. Túlteljesítenivaló azért maradt bőven: ötéves terv, egyéb munkaversenyek.
Ül magamagával szemben, a háttérben a park fölé betonobeliszken vörös csillag emelkedik, s nézi, hogy szorul az ő képmása társaival, jelszavakkal, gyárépületek fotóival együtt betonoszlopok közé. Kopjafára hajaz, gondolja, de valami modern dolog ez, mint a műanyag fakanál vagy a nejlonüveg. Hiszen mióta elnökünk az ország főépítészévé léptette elő magát, már bármit megvalósíthatunk, egyetlen legyintésre régi városrészek tűnnek el s emelkednek helyükbe új betontömbök. Na, ehhez kell a díszítés. Nemrégiben a vezér a népi motívumok bátor használatára ösztönözte alattvalóit, hogy melyik népnek mi a népi és mennyire az, persze nem fontos, de kövesedjen a betonba búzakalász, mértani elemek, madarak, stilizált virágminta ragyogjon szürkén minden erkély oldalán. A nagy szorgalomban betonfolklórrá váltak még a piaci asztalok szegélyei is, egy kis kopját tán nem árt, ha beszúrunk a történetbe. Szigeti G. Csongor képzőművész Csíkszereda központjában évtizedek múlva kellő iróniával reagált a betonkopjás esetekre, és nem csak a betonos túllihegésekre. A város központjában megkopjásított öt betonoszlopot használjuk úgy, hogy megszemélyesítette őket, meghagyva a belőle égnek álló rozsdás fémrudakat.
De vissza Gábor esetéhez: élmunkásként többet keres, mint a nem élmunkások, túlórában elfáradva befordulna még a piaci húsboltba. Az élmény azonban itt inkább képzőművészeti, mint gasztronómiai. Szigorú acélrudak zárnak tökéletes kilencven fokot, minimalistának mondanánk azt az összképet, amit csak a vadonatúj kampók spontán ritmusa tagol. Néhány rúd szalámi tördeli a geometriát, meg egy fenyőág: talán ünnepi hangulat miatt, talán azért, hogy valami töltse is az üres képmezőt. A fényképezőgép elől nevetve ugrik el a kiszolgálónő.
S ami a legfontosabb: egy becsületes mérleg olyan, amilyennek egy mérlegnek lennie kell: impozáns szerkezet finoman megmunkált mutatóval, s ha lenne mit rátenni, láthatnók azt az óvatos billegést is, míg a hiteles dekánál a mánus végre megállapodik.
