Hallgattam rá, és túléltem a válságot. A barátom játszott, rendezett, egyetemen tanított, majd egy ideig vezette is azt, épületet tervezett, könyveket írt. Csak pár hónapja küldte el nekem legújabb könyvét, és hozzáfűzte, olvasd el, hívjál fel telefonon, és majd beszélünk róla. Elolvastam. Meghívtam volna egy kávéra. Elkéstem.
Nagy Attila is, korához képest fiatalon, egyre több barát és volt munkatárs után eltávozott közülünk. Nem hittem. Nem értettem. Ismét elbizonytalanodtam. Ismét hallgattam rá, és kibontottam az időzsákomat. Az egyik időmorzsában rátaláltam a hetvenegy fa történetére.

Barátom, aki nagyon régen egy súlyos betegségből felépülve doktorált Shakespeare-ből, a drámaköltő jól dokumentált szellemi műhelyét hozta létre Sepsiszentgyörgyön, és megálmodta, mérnöki tudásával meg is tervezte a világhírű Globe Színház székelyföldi változatát. És egy olyan kertet tervezett köréje, ahol hetvenegyféle fenyőfa jelölné a teljes shakespeare-i életmű minden műalkotását és azok hetvenegy országban való befogadásának sorrendjét. Ez az álma soha nem valósult meg. De amikor bajban voltam, mégis őt hívtam fel, és vártam ismét a mesét, amely különös módon mindig a jobbik énemet moccantotta bennem…

A huszadik század utolsó éveinek egyikében váratlanul szétpattant és eltűnt az időben életem egyik féltve őrzött terve.  Egy sok tehetséges pályatárssal megálmodott mesevilág. Komédiás életem legnagyobb vesztesége volt. Akkor tűnt fel egy régi ismerősöm és felajánlotta a segítségét. „Ha összeállítasz egy új műsort, ha megtöltesz közönséggel egy színháztermet, én azt hajlandó vagyok lefilmezni. A többit majd meglátjuk.” Úgy lett. Ott álltam egy zsúfolt terem közönsége előtt. Négy játékossal a hátam mögött. Beindult a gép, és életre kelt az első mese. Én csak a velünk együtt játszó gyermek- és felnőttarcokat láttam. Örömforrás volt. A tizenhatodik percben kivágódott a stúdióterem ajtaja, és egy nyers hang kíséretében egy felháborodott férfi megszakította az előadást. Megfogta az operatőrt, akit minden tiltakozása ellenére gépestül kirángatott a teremből, aztán visszaszólt: „Vannak fontosabb dolgok is a városban, azokat kell filmezni!” Én meg a meghívottjaim, a csodára váró, megriadt gyermekarcok, csalódott szülők, nagyszülők, négy megalázott fiatal játszótárs előtt magamra maradtam. Váratlanul felberregett egy gép. Odanéztem. Egy másik filmezőgép mögül rám kacsintott nevető arccal, és harsányan elkiáltotta magát Nagy Attila: „Itt vagyok, Puki!” Nem tudtam, hogy jelen van. Kósa Ferenc ötletének, Matekovics János újságíró, televíziós szerkesztő bátorságának és egy jó barát minden körülmények között jelen levő figyelmes szeretetének köszönhetően született meg 1997 őszén az ország első és egyetlen magyar nyelvű, négy évig rendszeresen jelentkező televíziós gyermekszínháza Sepsiszentgyörgyön.

Amikor kiértem Szentkirályba a temetőbe, Attilát a koporsója mellett a tőle tanult idézettel köszöntöttem. „Zsákot hord hátán az idő”, és azzal folytattam: „itt vagyok, Attila, most rajtam a sor”, és mesélni kezdtem a fáiról helyette. Az ott elkezdett gondolataimat írásban folytatom itt, a Háromszék hasábjain. Most van Szent György napja, de a helyzetre való tekintettel az idén is elmaradnak a zenebonás városnapi események. Egyre szürkül körülöttünk a világ. De csak látszólag. Azt mondják, hogy az élet igazságai a leheletfinom árnyalatokban sejlenek fel. Például egy emberi gesztusban, egy tekintetben, egy könyv lapjai közé becsempészett, újságból kivágott képben. A Globe Színházból – amelynek alapkövét és teljes dokumentációját jó két évtizeddel ezelőtt ünnepélyes keretek között helyezték a földbe Shakespeare szülővárosa képviselőjének jelenlétében, aki Stratford-upon-Avonből való földet is hozott – és a köréje álmodott kertből semmi sem valósult meg.

Most rajtam, pontosabban rajtunk van a sor, hogy az elmaradt Szent György-napi események helyett egy játékos gesztussal mentsük át az időben utánunk következőknek Attila fáit. Ha kivágjuk az újságból a képet, és elhelyezzük egy kedvenc könyvünkbe könyvjelzőnek (mert hiszünk a könyvek jövőjében, ugye, kedves olvasó?), és ha lélekben, képzeletünkben kiválasztunk egy-egy fenyőfát, megszülethet egy akkora Shakespeare-kert, amelyről álmodni sem mert volna Attila.

A játék a boldogság gyermekkora. A játékos gyermeket próbálom megszólítani az olvasóban. Engem is szólítottak komoly, tekintélyes emberek együtt játszásra az egykori Szent György Napokon. Puskás Attila egy pillanat alatt meggyőzött arról, hogy Sepsiszentgyörgyön életre kelthető egy élő sakkshow, én meg ezt elhitettem a minden kihívásra kapható Benkő Gizella koreográfussal, és ő berántotta a közös játékba a kiváló képzőművész házaspárt, Deák Máriát és Deák Barnát. Egy órával a Globe Színház alapkövének letétele után a szemerjai kisstadionban egy egész pályát befedő sakktáblára egy hatalmas dobozból kigurult harminckét élő, színes jelmezbe öltöztetett sakkfigura (tizenéves gyerekek), és vidám zeneszóra kezdetét vette az ország első élő sakkbemutatója. Puskás Attila pont olyan gyermeki boldogsággal drukkolta és vezette velem végig a műsort, amilyen boldog volt néhány órával azelőtt Nagy Attila és néhány órával azután az Erzsébet park fái között a huncut mosollyal és számonkérő szeretetével az a Kónya Ádám, aki megálmodta a színház elé a Szent György-legenda megjelenítését. Szigorúan rám nézett, felmutatott az óratoronyra. „De kürtös álljon ott fent”, aztán felmutatott a színház homlokzatára. „Ott fáklyák égjenek a legenda alatt.” Én megszeppenve villámgyorsan felkerestem Jánó Mihály művészettörténészt, majd a múzeumot, végül is kikötöttem a polgármesteri hivatalnál, ahol már nevetve várt a villanytelep igazgatója, aki megadta az engedélyt arra, hogy a legenda ideje alatt kikapcsolják a város fényeit a központban, hogy kigyúlhassanak a fáklyák Kónya Ádám kívánsága szerint. Játszott abban az időben mindenki. A közös játékot Szent György lovag üzenete éltette. „Az Úr egyházát építsétek, a szegényeket mindig segítsétek, és győzzétek le magatokban a hitetlenség, a gőg, az önzés, a gyűlölet, az előítélet és a félelem sárkányát!”

Egyik éjszakai próba után bandukoltunk haza rendező társammal, Balogh Andrással. Mondom neki, milyen jó ez a csend. Erre ő azt válaszolta, ne panaszkodj, te bolondítottad meg ezt a várost. Erre én meg azt válaszoltam, hogy bolondítottam, bolondítottuk sokan, miközben nagy, nagy feszültségek oldódtak, barátságok szövődtek, régi haragok oszlottak szét ezeken a különös, játékos vásári szertartásokon.

László Károly