Civilek Székelyföldön címmel közreadott interjúkötetét mutatta be Baróton az Erdővidék Múzeumában Daczó Katalin csíkszeredai újságíró. A könyvben szó esik a civil szervezetek mai gondjairól, illetve az önkormányzatokkal való kapcsolattartásról is. A szerzővel arról beszélgettünk, milyen következtetést vonhat le, akinek kívülállóként sikerült betekintenie harminckilenc szervezet életébe.
— Létezik civil élet Székelyföldön?
— 1989-et követően elszaporodtak az egyesületek és alapítványok, s azok közül, melyeknek sikerült az ,,autóbeíratós" korszakot túlélniük, jó néhány közösségének komoly hasznot hajtóvá vált. Jó érzés volt olyan személyekről írni, mint Kató Béla, vagy Gergely Istvánról és a Csibész Alapítványról. Azt tapasztaltam például, a Keresztyén Diakónia Alapítvány által működtetett házibeteggondozást annyira befogadta a közösség, hogy nem is úgy tekint rá, mint alapítvány által működtetett, hanem mint megszokott, általános állami szolgáltatásra. Vagy ott van Haáz Sándor, aki a gyermekfilharmónián keresztül Szentegyházát tette Európa-szerte ismerté. Az is megállapítható, ma már egy falunap sem képzelhető el anélkül, hogy legalább egy kulturális, ifjúsági, sport- vagy hagyományőrző egyesület ne venne részt az előkészítő munkában. Negatívumként említhető viszont, hogy a még kis közösségekben élők is inkább számtalan kis egyesületet hoznak létre, mintsem egyesítenék erejüket.
A felaprózottság következtében néhány ember elkerülhetetlenül tagja több szerveződésnek is, mind a humán erőforrás, mind a pénzügyi erő felforgácsolodik, ezért csak részben tudják vállalt feladataikat ellátni. Néhány esztendővel ezelőtt még egyszerű volt az egyesületeket fenntartani, hiszen Magyarországról elég bőven érkezett támogatás. Ez a ,,kényeztetés" elég sokba kerül napjainkban, hiszen a kizárólag anyaországi alapítványok pénzéből élők most tanácstalanul állnak, s jóformán megszüntették tevékenységüket. Mégis azt kell mondanom, van benne valami jó, valami hasznos is: az egyesületeket mozgatóknak előbb-utóbb rá kell döbbeniük, hogy az egyház, a hagyományőrzés, a sport, a környezetvédelem, az ifjúság vagy éppen a tűzoltóegylet céljai nem is állnak olyan messze egymástól, s közösségük érdekében összefognak.
— A könyben szereplő civilek közül ma sokan — csak példákat említek: Korodi Attila, Orbán Árpád, Borboly Csaba — politikusi pályára léptek, s esetenként fontos tisztséget töltenek be különböző pártokban, önkormányzatokban. Lehet azt mondani, hogy a politika melegágyát a nem kormányzati szervezetekben kell keresni? Hát azt, hogy a politika rátelepedett a civilekre?
— Tény, nagy az átjárás az egyesületi életből a politikába, minthogy az is, hogy visszafelé már sokkal kevesebben lépnek. Hirtelen csak Kolumbán Gábort tudnám megemlíteni, aki éveken keresztül volt a Hargita Megyei Tanács elnöke, most pedig újra elkötelezett civil. Az átjárás némileg természetes, hiszen a közösségi munka során az ember óhatatlanul is érintkezik a különböző hivatalos szervezetekkel, azok munkájának egy-egy szeletét megismerheti, betekinthet néhány kulissza mögé is, ez pedig igazán vonzó tud lenni a fiatalok számára. Akik sikeresek az egyesületi munkában, joggal gondolhatják, hogy amennyiben bekerülhetnének a politikába, még sikeresebben végezhetnék munkájukat, ezért úgymond ,,hivatalosítják" tevékenységüket. Azt, hogy ki melyik irányba indul, meghatározza a családi indítattástól kezdve a helyi erőviszonyokon és a pályázatokon elért sikerekig, némelyik politikussal szemben érzett rokonszenvig vagy ellenszenvig sok minden. Nehéz megmaradni a szó szoros értelmében vett civilnek, mert a politika is megpróbálja kiaknázni a civil szervezetekben rejlő erőt és hitelességet. Nagyon okosnak és erősnek kell lennie annak, ki a politika kizárásával akar tevékenykedni.
