Általános értelemben eutanáziának (görög szó összetételéből: eu = jó, thanatos = halál) nevezik az életet fenntartó orvosi eszközök igénybevételének megszüntetését, illetve azokat a beavatkozásokat, amelyek az életük végéhez közeledő emberek szenvedéseit hivatottak rövidíteni, éspedig az érintettek beleegyezésével.
A Romániai Református Egyház tanítása szerint, mivel az ember Isten teremtménye, ő szabja meg életének kezdetét és végét. Ezért az ember nem rendelkezhet életének sem a kezdete, sem a vége felől. Ugyanakkor az élet elvétele Isten akarata elleni cselekedet, ebből pedig az következik, hogy az emberi élettel szemben semmi sem követhető el, ami ellentmond a Ne ölj! parancsolatnak. Noha a „kegyes halált” sokféleképpen gyakorolják, ennek három fő módozatát mindenképpen meg kell különböztetnünk: aktív eutanázia, passzív eutanázia és az életet fenntartó orvosi eszközök kikapcsolása.
Aktív eutanáziának nevezünk minden olyan külső beavatkozást, mely a szenvedések megszüntetése érdekében a beteg halálát idézi elő (pl. „altató” injekció beadása). A Szentírás tanítása alapján az aktív eutanázia olyan formáit, mely közvetlen, cselekvő módon a beteg halálához vezet, nem fogadhatjuk el.
Passzív eutanáziának tekinthető az, amikor a beteg visszautasítja az életmentő orvosi beavatkozásokat, illetve az életet fenntartó orvosi készülékeket. Ebben az értelemben a 20. század előtt a legtöbb olyan halál, amelyet ma passzív eutanáziának tekinthetünk, természetes halál volt, hiszen nem léteztek azok az eszközök, készülékek, amelyekkel a beteget ma akár évtizedekig is életben lehet tartani. Éppen ezért a passzív eutanáziát nem utasítjuk el, hanem a természetes halál vállalásának emberi és keresztyén jogaként értelmezzük, mely szerint a keresztyén ember az Isten által számára rendelt időben az ő felséges színe elé kívánkozik.
Az életet fenntartó orvosi eszközök kikapcsolása nem az első, hanem a második emberi beavatkozás. Az első beavatkozás ugyanis az, amikor a beteget – aki enélkül nem maradna életben – orvosi eszközök segítségével művileg életben tartják. Amikor ez az életben tartás reménytelenné vagy értelmetlenné válik, akkor következik be a második beavatkozás: az életet fenntartó készülékek kikapcsolása. Az életet fenntartó orvosi eszközök kikapcsolása esetén a kezelőorvosoknak református egyházunk azt tanácsolja, hogy mindaddig tartsák életben a beteget, amíg egyértelműen úgy látják: nem a szenvedéseit, hanem az életét hosszabbítják meg. Az életfunkciókat fenntartó készülékek kikapcsolásáról, illetve a kezelés megszüntetéséről Isten segítségéért imádkozva döntsenek. Az anyaszentegyház kötelessége, hogy az ily módon meghozott döntés után is segítsen az érintettek szenvedésének és fájdalmának terhét hordozni.
A Romániai Református Egyház Zsinatának bioetikai kérdésekkel kapcsolatos tanítása
(összefoglalás)
