Minden év májusának első vasárnapján megpróbálkozunk a lehetetlennel. Megpróbáljuk megköszönni az édesanyáknak mindazt, amit értünk tettek. Valóban lehetetlen vállalkozás ez. Hiszen azt a szeretetet, önfeláldozást, odaadást, amit az édesanyák részéről tapasztalunk, igazán sem megköszönni, sem meghálálni nem lehet. De azért az anyákat ünneplő napon mi mégis megpróbáljuk a lehetetlent...
Köszönjük hát nektek, édesanyák, mindenekelőtt azt, hogy Isten hatalmas küldetését felvállaltátok és életet adtatok. Bizony, nem kis küldetés ez! Az új életért cserébe lemondtatok testetek szépségéről, karcsúságáról, talán még annak egészségéről is. Köszönjük, hogy az új életet felkaroltátok, babusgattátok, gondoskodtatok róla és mindennél jobban szerettétek. Köszönjük ezt a végtelen nagy szeretetet, mely túlcsordulva minket is arra buzdított, hogy szeressünk. Köszönjük a bekötözött sebeket, a letörölt könnyeket, a büszkeségtől átitatott dicséreteket, de a dorgáló szavakat is. Köszönjük az általatok megszabott határainkat, a féltő pillantásokat, a hosszú öleléseket, a megértő tekinteteket és az értünk mondott imákat, könyörgéseket. Köszönjük, hogy sokszor láthatatlanul és panaszt nem ejtve hordoztátok a család terheit, szíveteken hordtátok gyermekeitek bánatait, kudarcait, nehézségeit. És hálásan köszönjük azt is, hogy a házból ti varázsoltatok otthont, igazi meleg fészket, megtöltve azt meghittséggel, békességgel, bizalommal, biztonsággal... lélekkel.
Édesanyák, ti tanítottátok meg nekünk a beszédet, anyanyelvünk szépen csengő szavaival elsőként ti nyugtattatok, szép énekeinkkel ti altattatok, imára kulcsolni kezünket ti biztattatok. De tőletek tanultuk meg a kitartást is, az alázatot, a makacsságot, a megértést és az önállóságot. Ezért tudjuk, hogy valahányszor dicséret ér bennünket, az a dicséret elsősorban nektek szól! Nélkületek, a ti szelíd útmutatásotok, bátor példaadásotok nélkül nem lehettünk volna azok, akik vagyunk. Köszönjük, hogy értünk oly sok mindent feláldoztatok!
Marosi Árpád
