A tárcavezető szombati, Facebookon közzétett üzenetéről az Akasztott ember házában kötelet emleget mondás juthat eszünkbe, a miniszter asszonynak sikerült ugyanis az a bravúr, hogy néhány közhelyes és már jócskán elkoptatott szlogenszerű ígéret mellé olyan adathalmazt kerekített, amitől még a derűlátóbbaknak is csomagolni támad kedvük. És mindezt a munka nemzetközi ünnepén, ami igazán stílusos keretet ad az egésznek.

Túl sok örömre pedig távolról sincs okunk. A közzétettek egyértelműen rámutatnak, hogy ennyi év után a munkaerő megbecsülése – és ezáltal a termelékenység növelése – terén alig-alig sikerült előrelépnünk, ugyanis egyetlen kormánynak sem tartozott a prioritásai közé, noha nyilatkozati szinten gyakran csörgették a kardot, majd minden maradt a régiben. Nehéz értékelhető teljesítménynek nevezni, hogy 2007 óta nagyjából négyszáz eurónak megfelelő összeggel nőtt az átlagbér, amint azt is, hogy szintén az átlagos órabér alapján uniós szinten még mindig a kullogók között vagyunk. De talán ennél is beszédesebb adat, hogy sok munkavállaló – annak ellenére, hogy tisztességesen dolgozik – szegénységgel küzd, nem tud gyermekeinek méltó életkörülményeket teremteni. És ez az állapot nemzedékről nemzedékre öröklődik. Fagypont alá csökkenő lelkesedésünket pedig csak tovább hűtik a miniszter által közölt további adatok, melyek szerint Romániában százszoros a különbség a legkisebb (800 lejes) és a legnagyobb nyugdíj között, illetve a 65 év felettiek száma (3,8 millió) már jelentősen meghaladja a 14 év alattiakét (3,2 millió).

A felsoroltak elkeserítő és még súlyosabb problémákat előrevetítő jellegén túl az igazán vérlázító az egészben, hogy a döntéshozók részéről ismét csak ugyanazokat az általános célokat halljuk: „az átlagbér emelése, a foglalkoztatottság javítása, a nyugdíjrendszerben és a közalkalmazotti bérezésben tapasztalható igazságtalanságok kiküszöbölése”. Mind-mind olyan célok, melyeket a mindenkori kormányoknak vagy csak felemás módon, vagy egyáltalán nem sikerült érdemben véghezvinniük.

A hatásait pedig ismerjük: a munkaképes lakosság tömeges kivándorlása, a foglalkoztatottsági kedv folyamatos csökkenése egy egyébként is a kiöregedéstől veszélyeztetett, a mélyszegénységgel is küzdő társadalomban. Mely Európa nyugatibb fele számára ráadásul továbbra is csak olcsó munkaerő- és értékesítési piacnak minősül.

Talán mondani sem kell, mennyivel hasznosabb lenne, ha a döntéshozók végre belátnák, ők is okolhatók az elhibázott gazdasági és szociális politikákért, és végre irányváltásra szánnák el magukat, hogy legalább középtávon elérjünk oda, ne azt kelljen újból és újból tudomásul vennünk, hogy éppen melyik területen vagyunk még mindig sereghajtók Európában.