A történet nem is olyan régen, valamikor a kilencvenes évek eleje-közepe tájékán kezdődött, pontos dátumhoz kötni lehetetlen, biztos támpont csupán annyi: talán a kábeltévé megjelenése indította el a lavinát. Addig ugyebár alig néhány drót árválkodott a villanyoszlopokon, áramszolgáltatás, közvilágítás, telefon, jóformán ennyi volt látható, a „piros” drótok szemérmesen föld alá rejtőztek. A kábeltévé – mint megnevezése is oly jól érzékelteti – egy külön zárt hálózat kiépítését feltételezte: lehetőleg rövid idő alatt, mert az évekig napi kétórás tévéadáson koplaltatott román állampolgárok mindent látni akartak, ami nem a Kárpátok Géniuszáról és akadémikus nejéről, illetve a négy év alatt teljesített ötéves tervekről és hasonló vívmányokról szólt. Meg is jelentek hát a különféle csatornák, ma sem tudom megérteni, hogyan lehetett órákig ottragadni valami érthetetlen nyelvű adás előtt, ami még csak nem is érdekelte a nézőt. Hiába, fura világ volt a kilencvenes évek elején, lélektanát akkor sem értettük, ha most próbálnánk elemezni mindazt, ami akkoriban lezajlott bennünk, sürgősen a Ferenc Jóskába utaltatnánk be egykori önmagunkat.

A székely ember leginkább a magyar szóra vágyott. Irigyeltük a határmentieket, ők azelőtt is vették a magyarországi adókat, de még Kolozsváron is fogható volt „a magyar tévé”: havazott ugyan kicsit a képernyő, részint a távolság, részint a zavaróállomások miatt, de mindig akadt ügyes elektronikus, aki házilag összefabrikált valami jelerősítőt. Mifelénk (nagy nehézségek árán, az igaz, de mégis) a bolgár tévét lehetett befogni – foci-világbajnokságok idején azonban nem számított az idegen nyelvű kommentár és az olvashatatlan felirat, a labda útját többé-kevésbé követni lehetett, s az eredményről élőben értesülhettünk, aztán másnap a Megyei Tükörben Áros Karcsi bácsitól megtudtuk azt is, kik lőtték a gólokat. Hát igen, az még furcsább világ volt, mint ami közvetlenül 89 után ért bennünket. Egy jó volt benne: hogy megértük elmúltát.

Drótos világunkhoz visszakanyarodva: a kilencvenes években elharapózott kábeltévé-őrület közepette gyorsan kellett kiépíteni a hálózatokat, ahhoz meg szakemberek, de legalábbis betanított munkások szükségeltettek. Szakember kevés volt, munkás betanítására idő még kevesebb, így hát bárkiből lehetett kábeltévé-szerelő, aki tudta, hogy a csavarhúzónak melyik végét kell megfogni. Friss egyetemi diplomával magam is belecsöppentem egy ilyen szerelőcsoportba, fúrtuk a tömbházak padlóit-falait, húzgáltuk a kábeleket ki-be, úgy összekötöttük az épületeket, mint egykor drótostót a törött cserépedényt. Dehogy volt tervrajz, csupán vázlatos szóbeli magyarázat – ám érdekes módon amikor a dugasz bekerült az antennacsatlakozóba, mégis megjelent a tévében a nagyvilág. Soha annyi boldog embert, mint akkor, soha annyi kávékínálmációt, mint akkor.

De hát a világ fejlődött, az árnyékolt antennakábelt követte a több és jobb minőségű információ továbbítására képes optikai szál, aztán a konkurencia is megjelent, az is kiépítette a saját hálózatát, közben a távközlésben is hatalmas fejlődés történt, a vezetékes telefont egyre jobban kiszorította a „mobil”, és jött az internet is, ami újabb drótok kihúzását feltételezte – idáig minden rendben. A bajok ott kezdődtek, hogy minden szolgáltató úgy szabadult meg leváltott vagy üzemen kívül helyezett hálózati rendszerétől, mint kutya a piszkától: ahova letette, pontosan ott hagyta. Így alakult ki az a mára már tarthatatlanná váló állapot, amit a Sepsiszentgyörgyön figyelmesen közlekedő városlakó nagy-nagy fejcsóválásokkal vesz tudomásul: tízesével lógnak drótvégek a villanyoszlopokról, hevernek sárba taposva, csüngenek a járda fölött fejmagasságban, s a tömbházakat összekötő kábelekről sem tudni, áramlik-e bennük jel vagy információ. Amit ha a közönséges halandó nem tud, abban semmi kivetnivaló, de szép lassan már a különböző szolgáltatók szerelői sem képesek átlátni ezt a kaotikus rendszert.

Így állunk most, és ez nagyon nem jól van. Rendet teremteni nem lesz könnyű, de – talán – valami csak elkezdődött.