Évei számát tekintve tényleg néni volt már, de sok-sok évvel ezelőtt, amikor megismertem, akkor is sokan, idősebbek is nénizték, mert ehhez a címhez valami rendkívüli tisztelet és szeretet társult. Soha senki nem firtatta korát, legalábbis abban az időben tulajdonképpen senkit nem érdekelt, hogy György Emese hány esztendős. Születése napján felköszöntötték, de senki nem kíváncsiskodott ennél tovább. Így maradt ő örök fiatal, s így marad meg emlékezetünkben.

A vérbeli, több nemzedékre visszatekintő pedagóguscsalád, amelybe beleszületett, évtizedekig meghatározó szerepet játszott a baróti és erdővidéki fiatalok nevelésében, az iskola életében, a település közművelődésében, kulturális mindennapjaiban. Nagyszülei, szülei, testvérei, sógora, sógornője mind pedagógusok voltak. Családjához tartozott, úgymond, az egész diáksereg és pedagógusi kar, de talán még a szülők jó része is. Valahányszor kicsengetésre készültek a ballagó diákok, az ő segítsége, tanácsa, részvétele nélkül nem készítettek kicsengetési kártyát, tablót, de nem született Baróton művészi előadás, színházi bemutatkozás, iskolai műsor sem közreműködése nélkül. Mert felkérték, nyugdíjazása után is mindegyre felkérték, s ő soha nem tudott, nem is akart nemet mondani.

Benci bácsiék, a szülei nem is sejtették, hogy házvásárlásukkal olyan lehetőséget teremtettek a fiatal értelmiségiek, elsősorban tanügyiek számára, ahol amolyan értelmiségi klubszerűség nőtt ki, s folyt a beszélgetés, a vita sok mindenről, jobban mondva mindenről, a neveléstől a politikáig, az oktatástól a legújabb nyugati irodalmi, művészeti áramlatokig, a fotózás rejtelmeitől a monumentális festészetig. Testi fogyatékossága ellenére annyira konokul és nagy hozzáértéssel vezette tanulóit a szépművészet irányába, hogy szinte észrevétlenül kóstoltak bele nem csupán a szép szavak ízébe, de gyakorlóivá is váltak ezeknek a szép szavaknak.

Micsoda élmény volt számunkra Arbuzov nagyszerű darabjának, az Irkutsztki történetnek színpadra állítása, amelynek Emese nem tudott szereplője lenni, de jelenlétével, a háttérmunkájával igen sokat segített a sikeres színpadra állításban, a sokfelé való bemutatkozásban. Ő aztán igazán meg tudta mondani, mit jelent súgónak, rendezőnek, ügyelőnek, díszlettervezőnek, szöveggondozónak lenni egy személyben. Diákszínpadi előadások, szavalóversenyek, irodalmi körök, nyelvi vetélkedők, a sepsiszentgyörgyi színházi előadásokra való mozgósítás, a szép szóval való nevelés megannyi példája fűződik nevéhez. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy édesapjával s néhány tanártársunkkal együtt ott volt a művelődési ház kistermében, amikor az éjszakákba is belenyúlóan közösen próbáltuk napvilágra hozni az első iskolai lapot, amely az Életünk elnevezést kapta, s kétnyelvű volt, tekintettel a román tagozatra, ahová kiváló magyar diákok is jártak. Miután elkerültem Barótról, elsősorban neki köszönhetően voltam napirenden az ott történtekkel, értesítést kaptam a szép rendezvényekről, de az időnkénti gondokról is.

Szobája falára rendszerint feltűzte a számára legszebb szavakat. Akárhányszor változhatott a sorrend, a számára legtöbbet nyújtó ifjúság, barátság és szeretet kifejezés soha nem hiányzott a tábláról.

Nyolcvanon túl is, kicsi korától hordozott betegsége dacára bátorítóan tudott rámosolyogni a hozzá közeledőkre, s ebben a mosolyban mindenkor benne volt az ő nagy lelke is.

Munkásságát a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete életműdíjjal jutalmazta.

Péter Sándor