Emlékszem, halála után óriási hiányérzetem maradt sokáig. Úgy éreztem, hogy vele, illetve az ő generációjával elveszni látszik egy publicisztikai stílus (ha létezik ilyen), mégpedig az elemző újságírás... Bár a minden írásában megjelenő alapos felkészültsége, gondolatisága, erkölcse, bölcsessége velünk van a mai napig, és számomra is zsinórmérték marad. De azért nagyon hiányoznak a jelenkori kihívásokra való reagálásai, útba igazító üzenetei. Gyakran felteszem magamnak a kérdést egy-egy problémával való szembesülés kapcsán, hogy erről mit gondolt volna, mit írt volna. Munka közben, mielőtt megfogalmazom a saját véleményem, felnézek az íróasztalom mögötti üzenőfalra, ahol az író „ex libris-portréja” néz vissza rám... Nehéz szavakban megfogalmazni, mit is jelent számomra az a sors által behatárolt rövid, de annál mélyebb barátság, az az emberi példa, amit Lajostól kaptam.

A közismert háromszéki írót, publicistát, kultúraszervezőt, helytörténészt 2005-ben megkérték egy magyarországi alföldi város, Hódmezővásárhely önkormányzati delegációjának a kíséretére a történelmi Magyarország keleti határán, az Ojtozi-szorosban. Családi, erdélyi rokoni és civil jószolgálati segélyezések során szerzett kapcsolataim okán magam is tagja voltam a küldöttségnek. Ezen az úton ismerhettem meg Sylvester Lajost, és miután megállapítottuk, hogy „egy húron pendülünk”, elindult köztünk egy tartalmas barátság...

Részemről először inkább egy tiszteletteljes csodálat motiválta kapcsolatunkat, de ahogy jöttek-mentek a levelek a Dél-Alföld és a Háromszék között, valamint a személyes találkozások is egyre gyakoribbá váltak – egy egymást tisztelő és segítő viszonnyá nemesült barátságunk. Egyik levelemben írtam: „Ismerek én hál’ istennek sok, magának és szeretteinek gondot okozó, konok és elkötelezett elvek mentén folyton tevékenykedő embert, akik nem szürkék és nem átlagosak, akiknek legalább vannak álmaik, és akik azok megvalósulásáért tenni is hajlandók, és akik amerre járnak, maradandó nyomokat hagynak maguk után...”

Egész életével, életművével Lajos is ezt az embertípust személyesítette meg... Írásaimat, leveleimet olvasva valami értéket találhatott bennük, mert egyiket-másikat beépítve saját publicisztikájába, beemelte közleményei közé, és így tette hozzáférhetővé gondolataimat a sajátjaival kiegészítve. Ezekkel a „közös írásainkkal”, mint egy-egy „publicisztikai négykezessel”, talán új műfajt is teremtett idős író barátom...  És azért négykezes, merthogy a számítógép klaviatúráján két kézzel ír az ember, két ember pedig négy kézzel… Részlet egy pünkösdi levélváltásunkból. Így indítok: „Bár semmi visszajelzésem arról, hogy megkapod-e leveleimet, én azért néha komoly késztetéstől vezérelve írok Neked. A késztetés onnan van, hogy találkozásaink bennem igen mély nyomokat hagytak, és buzdításod a gondolatok írás formájában való közkinccsé tételére olyan megtisztelő parancsként hatott, hogy már-már azon gondolkodtam, hogy feladva eddigi életpályámat, nyugállományba vonulok, és az elmúlt évtizedek tapasztalatait átszűrve saját szemüvegemen, leírom az utókor okulására… Ne ijedj meg! Visszazökkenve a realitásokba azután csak maradok, aki vagyok: mindenki gyermekének gyógyítója, saját gyermekei jövőjéért dolgozó családapa, a helyi közéletbe erkölcsiséget álmodó közember, civil segítő, tiszteletbeli székely… és néha már magam sem tudom, mi minden még. Hol maradna idő itt még írni? Ha nem is jelzel vissza, azért írásaid üzeneteivel itt vagy köztünk! A Háromszék és a Gondola marad kapocsként nekünk. Köszönjük, értjük az üzeneteket! És ami nekünk különösen csodálatos írásaidban, hogy a legtöbbjéhez azonnal kapcsolódni tudunk, pedig nem közös élményekből fakadnak. Mégis úgy érzem, valami nagyon szoros kötelék fűz össze minket, határon belül és kívül élőket... Hiába a mesterségesen felállított országhatár, a távolság, a kisebbségi létbe taszítottság, a globalizációs vonzás. Ami minket összeköt, az nem írható le az ismert természettudományos axiómákkal, nem helyezhető el az általunk ismert háromdimenziós térben. Valamilyen történelmileg kialakult kollektív tudat is működhet az egy nemzethez tartozók között, melyet a közös múlt, a közös tudásanyag és a tanulás: a tudás átadásának folyamata tarthat működésben. És meggyőződésem, hogy vannak és mindig is lesznek, akik fogékonyak és megérzik ezeket a tudati rezdüléseket…”

Lajos válaszából: Kedves Karcsi, megismétlem, amit több ízben is mondtam: írj! „Az elmúlt évtizedek tapasztalatit átszűrve saját szemüvegeden” fogalmazz, úgy, amint erről beszélgettünk. Hódmezővásárhelyen, Németh László városában, vélem én, az orvos ösztönösen, belső parancsra is tollhoz nyúl, illetve leül a számítógép billentyűzete elé...

Bemutatott a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar nyelvű erdélyi napilap, a Háromszék neves főszerkesztőjének, Farkas Árpád költőnek is, aki felkért a független napilap külsős munkatársának, ami szinte hihetetlen megtiszteltetés volt – mert az a lokálpatriotizmus és értékelvű konzervatizmus, ami a napilap írásait, szerkesztését áthatotta, már akkor is rendkívül szimpatikus volt számomra.

A kiváló író, publicista életének utolsó évtizede számos ponton kapcsolódott Hódmezővásárhelyhez, az itt élő emberekhez.

Egyik legaktívabb segítője volt a „a legmagyarabb város” határon túli magyarokat befogadó Tiszteletbeli Polgári Mozgalmának, legjelentősebb szócsöve volt a nemzetegyesítő ügynek az erdélyi magyarság felé.

 

A „befogadó” dél-alföldi város szellemiségének megismerése közben a szellemiséget hordozó városlakókhoz fűződő kapcsolatainak tapasztalatait számos írásában megörökítette a Háromszék független napilapban és a Gondola internetes újságban, sőt, egy publicisztikaiválogatás-kötetben is (Frigyre lépni a szülőfölddel, Charta, 2008), példaként felmutatva az itt fellelhető közösségi, kulturális, emberi értékeket.

Minden kommentár nélkül álljon itt Sylvester Lajosnak, a publicisztikát irodalmi szinten művelő esszéistának néhány velünk, hódmezővásárhelyiekkel foglalkozó írásának beszédes címe: Egy húron pendülünk; Dráma a Bánságban – Johanniták a gáton; Épül a virtuálisan legnagyobb magyar város; Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára; A végtelenség városa; Utóhang egy ünnepséghez; A vidék megtartó ereje; Az ország peremén – a nemzet közepén; Háromszék a Magyar Alföldön – Viharsarok békessége; Lámpás a pusztában; Háromszéki kopják Székkutason; Hódmezővásárhelyiek nemzetismereti körúton; Hazulról haza, vagy az összetartozás tudati rezdülései; Gabi néni, avagy a múltat áthozni a mába; Peti unokám fazekas lesz; Új folyóirat (Vásárhelyi Látóhatár); Hódmezővásárhelyiek Háromszéken; Ivó-kupás szekértúrák; Az eskü (honosítás Hódmezővásárhelyen); Az anyaország ernyője alatt 1–2. ...

Sylvester Lajos az elsők között volt azon húszezer határon túl élő nemzettársunk közül, akik összetartozásunkat demonstrálva megigényelték Hódmezővásárhely 2004. december 4-e után felajánlott tiszteletbeli polgári címét. Számára magától értetődő és számunkra nagyon megtisztelő volt, hogy súlyos betegsége ellenére is Magyarországra, Hódmezővásárhelyre, szeretett befogadó váro­sába utazott 2011 őszén, ahol átvette újrahonosításának okmányait és letette a magyar állampolgársági esküjét. Felemelő elégtétel volt ez számára és számunkra is, közös nemzetegyesítő munkánk beteljesülése. Lajos emlékét a dél-alföldi város is őrzi, példáját, segítségét, barátságát velem együtt Hódmezővásárhely sem feledi!

Dr. Berényi Károly