Keveset mondok azzal, hogy szeretem a könyveket. Mióta az eszemet tudom, csodáltam a könyveket és a mögöttük álló szerzőt, és illő alázattal vettem alkotását a kezembe. Ha diákkoromban volt zsebpénzem (a minden szombati apai elemzés eredményeként), a Kolozsváron akkoriban gyakori, kapu alatti zsibárusoknál, antikváriumokban kutakodtam, és némi alkudozás után vásároltam is.
Szerzeményeim ma is leltározott, tematikus rendbe rakottan őriznek engem. És én is őrizem őket. A birtokomban levő mintegy 2600 könyv mindenre képes feleletet adni, ezért vagyok ritka látogató a könyvtárakban.
Ugyanakkor rejtély számomra, hogy az öt sepsiszentgyörgyi könyvesbolt miből él meg. Ahányszor meglátogatom egyiket-másikat, alig látok bár nézelődőt ezekben a reményre alapozott, de inkább egyfajta küldetést vállaló tulajdonosokon kívül. A reményt az ajándékok idejének jöttére alapozzák. Valóban, mi is lehetne kultúremberhez méltóbb ajándék, mint a könyv? A könyv tiszteletet parancsol. Úgy vedd a kezedbe, mint a szentséget. Van persze rengeteg történelmi példa a könyvégetésre, megátkozásra, más célú feláldozásra, a megtagadás kikényszerítésére és a titkon való terjesztésére.
Mostoha sorsukra lenne helyi példám is, amelyet a tulajdonossal is megvitattam, mégsem bírtam jobb belátásra. Nem nevesítem. Olvasva írásomat hátha mégis nekem ad igazat a kapunak állított könyvek áldozatáról. Halott könyvek, átszúrt szívvel…
Mi lesz halálom után a saját könyveimmel? – kérdeztem magamtól, majd abban találtam megnyugvást, hogy a Dániában élő unokám létesítsen belőlük magyar könyvtárat. Talán így az örök pihenésem is nyugodtabb lesz.
Olvasva többnyire annyira belemerülünk egy sajátos világba, hogy szerzőjük személye eltűnik a lapok között. Pedig ha sikerül egy még élő szerzővel szóba állni vagy könyvbemutatókon megkérdezni, hogy mi késztette az adott könyv megírására – tudván, hogy kiadása nem olcsó mulatság –, megérthetjük, hogy egyfajta kényszer az írás. Ha nem írod meg azt, amit mások számára is fontosnak hiszel, nem érzed életedet a vágyott sorssal beteljesültnek.
Vörösmarty Mihály a könyvtár rendeltetésén gondolkozik, soraiban vádol és megért, eszével-lelkével szétnéz a könyvtermő világban:
Miért e lom? Szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva a lapon, de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján (…)
Igen, így születik a jóság és a bűn elmosott betűiből, a vad alanyba oltott emberből, akár a Paradicsom útmutató sorai, fejezetei, a KÖNYV.
