Bár több mint egy éve a járványhelyzet minden egyebet felülírt, úgy látom, hogy az emberiség egyik legfontosabb kérdése ugyanaz maradt: együtt tudunk-e élni a mai modern technológiával? Digitális korunknak milyen jó és rossz hatásai vannak a testünkre, lelkünkre, elménkre? A családjainkra és a gyermekinkre?
Ma már az együttműködés és a kapcsolatteremtés olyan új formái vannak kialakulóban, amelyekről talán csak úgy alkothatunk képet, ha belegondolunk: az internetkapcsolattal rendelkező mobiltelefonok, melyek lassan mindenki zsebében ott lapulnak, jóval többet tudnak, mint a számítógépek többsége tíz évvel ezelőtt.
Manapság emberek milliárdjai könnyedén jutnak olyan erőforrások és információk birtokába, amelyekhez húsz ével ezelőtt kizárólag a kormányoknak volt hozzáférésük. A mindent átszövő globális háló már nemcsak bennünket köt össze, hanem a használati tárgyainkat is.
Azt is el kell ismerni, hogy napjaink digitális birodalma legfőképpen az emberi élményektől és értékektől növekszik. Öt évre rá, hogy a Facebook megjelent a „digitális prérin”, már 750 millió földlakó meglehetősen bizalmas adatait birtokolta. Ezt az óriási adatmennyiséget a közösségi oldal felhasználói önkéntesen töltötték fel a világhálóra.
A világhálón rengeteg álhírrel, pletykával, hazugsággal és ellenségeskedéssel találkozunk. Ugyanott azonban a bizalom új formája is jelen van, vegyük csak a több milliárd idegent, akik a különböző virtuális áruházak online felületén kereskednek egymással.
A virtuális térben mozogva nagyobb fesztelenség adatik meg számunkra. Könnyebben tudunk önzetlenek és nyitottak lenni, ugyanakkor könnyebben is csapunk be másokat, okozunk fájdalmat. Úgy tűnik, hogy az életünket egyszerűbbé teszi, ha figyelmen kívül hagyjuk a tényt: minden képernyő előtt egy emberi lény ül.
Egy mesés kincs birtokában vagyunk? Kétségkívül. Óvatosnak és elővigyázatosnak kell lennünk a digitális világ csodáival? Egyértelmű.
Mi jöhet még? Rövid távon valószínűleg még fokozottabb médiahasználat, illetve pszichiátriai problémák egész sora, egészen új kifejezésekkel: digitális demencia, Facebook-depresszió, telefonszeparációs szorongás, internet- és videojáték-függőség. A napokban olvastam a kiberchondriásokról, akik a világhálón fellelhető rengeteg egészségügyi információ fogyasztói, és emiatt elkezdenek attól tartani, hogy abban a betegségben szenvednek, amelyről olvastak. Egy idő után már tüneteket is produkálnak...
Hosszú távon megoldás lehet, ha másképpen kezdünk el gondolkodni az idő szerepéről az életünkben. A digitális világtól távol töltött idő ma már olyasmi, amire tudatosan törekednünk kell. Gondoljunk csak az egyre több, a mobiltelefonok és okoseszközök használatát tiltó táblákra és felszólításokra a színházakban, könyvtárakban, múzeumokban, éttermekben és a közlekedésben…
Ha szeretnénk a legtöbbet kihozni a körülöttünk levő világból, a kapcsolatainkból, fel kell ismernünk, tudatosítanunk kell két egymástól eltérő létforma – egy bekapcsolt és egy kikapcsolt állapot – létezését az életünkben. Ha már megtanultunk ezzel élni, a gyermekeinknek is meg kell ezt tanítanunk.
Nincs értelme egyik vagy másik mellett letenni a voksot, mert mind gyakorlati, mind elméleti szempontból mindkettő rengeteg lehetőséget rejt magában. Ítélkezés helyett inkább tegyük fel a kérdést: jelen pillanatban melyik szolgálja jobban munkánkat vagy életünk egy adott területét?
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
(folytatjuk)
