Mintha megszületett volna valamiféle bátortalan remény, hogy lesz még normális élet belátható időn belül. Ha nem is a rongyos régi, csak ahhoz hasonlatos, de még az is jobb, mint ez a másik, amiben már jó ideje kóválygunk. Ülök a teraszon és élvezettel hallgatom a lent játszó gyerekek hangját. Túl sokáig volt csend, és nincs szomorúbb látvány, mint amikor egy kihalt játszótéren az üres hintákat lóbálja a szél.

Na, most végre zsibongás van. Bringáznak, futnak a labda után, veszekszenek a hintákért, kacagnak, visibálnak. Visibáljanak, engem nem zavar, remélem, másokat sem, ezek az élet egészséges hangjai. A hátsó szomszéd füvet nyír, ez sem zaj, jólesik. Sőt, megnyugtat, mint a kávéillat, amit mindig is valamiféle életörömmel társítottam. Milyen kevés is kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Ami mindeddig természetes volt, most szinte valami csodának tűnik.

Az elfelejtett öleléseket is lassan, de remélhetőleg biztosan, visszakapjuk, akárcsak a nagy baráti beszélgetéseket, amelyek nem csak virtuális térben zajlanak. Olyan ez, mint amikor a gyermek megtalálja az elveszettnek hitt kedvenc játékát. Mintha félnénk is kicsit megszokni, nehogy aztán elveszítsük újra.

Azt hiszem, ezért kell nagyon vigyáznunk magunkra, egymásra, mert rendkívül törékeny ez az egész, ami újra életnek ígérkezik. Nehéz elfogadni, hogy továbbra is a türelmünket feszegeti leginkább ez a történet, pedig már abból van a legkevesebb. Túl sok veszteség, nyomorúság kötődik ahhoz, amin eddig átmentünk. Nem egyforma nagyságúak, és nem is egyformán éltük meg, de egy valami közös bennünk. Szeretnénk visszakapni valamiféle normalitást az életünkbe.

A gyermekek a lenti játszótéren mit sem sejtenek arról, hogy mennyire törékeny az, amit visszakaptak, nem is az a dolguk. Nekünk kell csínján, óvatosan bánni ezzel a törékenységgel, akkor is, ha egyáltalán nem könnyű.